Budapest
Related Articles
Visszatérek Magyarországra! Elegem van Olaszországból.
– Anya, mit mondasz? Csak magadra gondolsz. Te tartasz el minket! Tudod jól, hogy most nincs munkahely…
– Tudom, lányom, de már nem bírom tovább. Tizenöt éve vagyok itt, és már nem érzem jól magam. Minden nap ugyanaz: munka, fáradtság, magány. Hiányzik a hazám, hiányzik a családom.
– De mi itt vagyunk, anya. Mi vagyunk a családod.
– Igen, de ti már felnőttek vagytok, saját életetek van. Én meg csak egyedül vagyok ebben az idegen országban. Szeretnék hazamenni, újra otthon lenni.
– És mit fogsz csinálni otthon? Nincs munka, nincs pénz.
– Majd találok valamit. Nem számít, ha kevesebb pénzt keresek, csak otthon legyek. Már nem bírom ezt az életet.
– Anya, kérlek, gondold meg jól. Ne hozz elhamarkodott döntést.
– Már döntöttem, lányom. Visszatérek Magyarországra.
A csend, ami ezután következett, nyomasztóbb volt, mint bármilyen kiabálás.
Anna, a lánya, csak bámulta az anyját. Tekintete hol dühöt, hol félelmet tükrözött, aztán megtört. Lassan leült a konyhaasztalhoz, kezét összekulcsolta, mint egy gyerek, aki bocsánatért könyörög.
– De hát… mi lesz velünk, anya? – kérdezte végül halkan. – Mi is hazajöhetnénk. Vagy… várhatnál még egy kicsit.
– Vártam, kislányom – sóhajtott Ilona. – Tizenöt évig vártam. Minden nap azzal keltem, hogy majd jobb lesz. Majd egy új munkahely. Majd több pénz. Majd egy kis nyugalom. De már nem jön a „majd”. Elfogyott belőlem.
– És Pisti? A kisunokád? Nem akarod látni felnőni?
Ilona elmosolyodott, de a mosolya keserű volt.
– Pont miatta akarok hazamenni. Hogy legyen hová hazajönnie. Hogy ne csak egy fénykép legyek a polcon, akit néha emlegettek. Otthon majd kertészkedem, főzök, sütök, és ha eljöttök, tudom, lesz hová jönnötök. Egy igazi otthonba.
– Ez önzőség, anya. Most, mikor minden ilyen nehéz.
– Épp ezért kell mennem. Mert ha maradok, összeroppanok. Már nem tudok örülni semminek. Nem öröm, csak túlélés. Pedig én élni szeretnék. Nem csak pénzt keresni mások gyerekeiért, miközben a sajátom nő fel nélkülem.
Anna elfordult. Megtörölte a szemét, de nem nézett anyjára.
– És mit mondunk a főbérlőnek? A főnökömnek? Hogy haza kell mennem, mert anyám… feladta?
– Mondd azt, hogy anyád hazatalál. És talán, ha egyszer te is úgy érzed majd, hogy elég volt, akkor lesz hová menned.
A szobában megszólalt az óra. Este fél tíz volt. Ilona lassan felállt, kinyitotta a régi szekrényt, elővett egy kopott bőröndöt, amit még tizennégy éve hozott magával. A bőrönd már kissé kirojtosodott, de még mindig bírta. Mint ő.
– Most elkezdesz pakolni? – kérdezte Anna hitetlenkedve.
– Nem, csak előkészítem. Holnap bemegyek az irodába, leadom a papírokat. Pénteken megy a busz Budapestre.
– És mi lesz a lakással? A bútorokkal?
– Eladom vagy odaadom valakinek. Nekem nem kellenek már ezek a dolgok. A lelkemben sokkal nehezebb csomagok vannak, mint ez a néhány szekrény.