55 évesen beleszerettem egy nálam 15 évvel fiatalabb férfiba – de a valóság sokkolóbb volt, mint amit el tudtam volna képzelni

55 évesen beleszerettem egy nálam 15 évvel fiatalabb férfiba – de a valóság sokkolóbb volt, mint amit el tudtam volna képzelni

 

Azért jöttem erre a szigetre, hogy megtaláljam a békét. Újrakezdés, menekülés a múltam elől, egy hely, ahol begyógyíthatom a régi sebeket.

Aztán találkoztam VELE.

Elragadó volt, figyelmes, és minden olyan dolgot megtestesített, amiről azt sem tudtam, hogy hiányzik az életemből.

Már kezdtem hinni benne, hogy újrakezdhetek mindent, amikor egyetlen pillanat összetörte az álmaimat.

A bőröndöm nyitva állt előttem, a szobám idegennek tűnt.

Bár évtizedeket töltöttem ebben a lakásban, most olyan volt, mintha már nem tartoznék ide.

– Hogy jutottunk el idáig? – suttogtam, miközben az ujjaim végigsiklottak a régi bögrén, amelyen ez állt: “Örökké és mindig”.

Aztán félredobtam.

A kanapéra pillantottam, ahol annyi vasárnapi reggelt töltöttünk együtt.

– Isten veled, pizzacsaták és kávéillatú reggelek.

A hálószobába lépve üres ágy fogadott. Az a bizonyos másik oldal, amely évekig nem volt magányos.

Most vádolón bámult rám.

– Ne nézz így rám. Nem csak az én hibám volt.

A csomagolás közben úgy éreztem magam, mintha elveszett kincseket keresnék. Aztán a tekintetem a laptopomra esett.

– Legalább te maradtál velem. – Megpaskoltam a fedelét.

Benne volt két év munkája. A regényem. Még nem volt kész, de az enyém volt. Bizonyíték arra, hogy nem vesztettem el teljesen önmagam.

Ekkor megjött Éva e-mailje:

“Írói elvonulás. Meleg sziget. Újrakezdés. Bor.”

Felnevettem.

– Persze, bor.

Éva mindig is mágikus képességgel rendelkezett, hogy katasztrófákat is vonzó kalandként állítson be.

Ez az ötlet őrültségnek tűnt… de nem erről szólt az egész?

A repülőjegy-visszaigazolásra néztem.

Mi van, ha utálni fogom?Mi van, ha ők utálnak engem?Mi van, ha beleesek az óceánba, és megesznek a cápák?

Aztán egy másik gondolat is felmerült:

Mi van, ha élvezni fogom?

– Egye fene. – Becsuktam a bőröndöt.

Nem menekülök el. Valami új felé indulok.

A szigeten

A meleg szellő és az óceán morajlása úgy ölelt körbe, mintha ez lett volna az a hely, amit mindig is kerestem.

Ez kellett nekem.

De a békém nem tartott sokáig.

Ahogy megérkeztem az írói elvonulás helyszínére, a nyugalmat hangos zene és nevetés zavarta meg.

Fiatalok – többségük a húszas-harmincas éveiben – ültek színes babzsákokon, kezükben koktélokkal, amikben több volt az esernyő, mint a folyadék.

– Hát, ez nem épp egy kolostor. – sóhajtottam magamban.

Ekkor egy nő karcsú alakja jelent meg a tömegben – hatalmas napszemüveg, széles mosoly és egy margarita a kezében.

– Zsófi! – kiáltotta izgatottan. – Végre itt vagy!

– Már most megbántam. – motyogtam, de erőltetett mosolyt vágtam.

– Ugyan már! Itt történik a varázslat! – jelentette ki, és megragadta a karomat. – Ráadásul van valaki, akivel találkoznod kell.

Mielőtt tiltakozhattam volna, átvonszolt a tömegen. Úgy éreztem magam, mint egy megkésett anyuka egy tinédzser házibuliban.

Aztán megálltunk előtte.

Ő előtte.

Magas volt, napbarnított bőr, csibészes mosoly, laza fehér vászoning – épp annyira kigombolva, hogy érdekes legyen, de ne közönséges.

– Zsófi, ő Bence. – Éva szeme csillogott.

– Örvendek a találkozásnak, Zsófi. – A hangja mély volt és nyugodt, akár a tenger hullámai.

– Én is. – próbáltam nem mutatni, hogy mennyire ideges vagyok.

– Bence író, akárcsak te. – Éva elégedetten összefonta a karját. – Már alig várta, hogy megismerjen, amióta meséltem neki a regényedről.

Elpirultam.

– Ó, az… még nincs kész.

– Nem számít. – mosolygott Bence. – Az a tény, hogy két éve dolgozol rajta, már önmagában elképesztő. Szívesen hallanék róla.

Éva hátralépett.

[ ]– Ti ketten beszélgessetek! Én hozok még margarítát.

Akartam megdorgálni, amiért így helyzetbe hozott, de amikor Bence rám mosolygott, valami meglágyult bennem.

– Van kedved sétálni? – kérdezte lazán.

Azt sem tudtam, mi ütött belém, de bólintottam.