Budapest
Related Articles
65 éves vagyok, és férjhez megyek a férfihoz, akit szeretek. Amikor a gyerekeim ezt megtudták, nagyon furcsán reagáltak…”
Amikor 42 éves lettem, elváltam a férjemtől. Több mint húsz évig voltunk házasok, együtt neveltük fel a két gyermekünket, de idővel elmúlt minden, ami valaha összekötött minket. Az együttélés egyre nehezebbé vált. Minden apróságban csak idegesítettük egymást.
Akkoriban hoztam meg a döntést: inkább leszek egyedül, mint egy boldogtalan házasságban.
Évek teltek el. A lányom, Réka, már rég férjhez ment, a fiam, Péter, bár még nem házas, már külön él. Én pedig… hirtelen rádöbbentem, hogy az életem kizárólag a gyerekek körül forog. A munkám, a házimunka, az unokák – de hol vagyok én ebben az egészben?
Megkérdeztem magamtól: „Én nem érdemlem meg a boldogságot?”Egy évvel ezelőtt elhatároztam, hogy teszek egy lépést magamért. Regisztráltam egy internetes társkereső oldalra. Először csak kíváncsiságból – nem vártam sokat.
És akkor… megismerkedtem Lajossal.
Eleinte csak beszélgettünk. A csevegéseink könnyedek voltak, de egyre gyakrabban vártuk egymás üzeneteit. Aztán Lajos megkérdezte, találkozhatnánk-e személyesen. Izgultam, persze, de belementem.
A találkozó fantasztikusan sikerült. Ő udvarias volt, figyelmes, érdeklődő – és ami a legfontosabb: valódi társnak tűnt. A korunk? 65 mindkettőnknek. De egyikünk sem érezte magát öregnek. Sőt… mintha újra huszonévesek lettünk volna.
– Kati, szerintem nekünk még van közös jövőnk – mondta Lajos az egyik séta során a Városligetben. – Tudom, hogy furcsán hangzik, de… beléd szerettem.
Mosolyogtam. Én is pontosan így éreztem.
Lassan összeköltöztünk. Minden olyan természetesen alakult, mintha mindig is így kellett volna lennie. Lajos gondoskodó volt, reggelente kávét főzött, esténként megmasszírozta a hátam. Mellette újra nőnek éreztem magam. Olyan érzés volt, mintha visszakaptam volna a fiatalságom.
Nemrég, egy nyugodt esti vacsora után, Lajos elém térdelt. A gyertyafény megcsillant a szemében.
– Katalin… Hozzám jössz feleségül?
Könnyek szöktek a szemembe. Nem gondolkodtam, csak kimondtam:
Már másnap elkezdtük szervezni az esküvőt. Nem akartunk nagy felhajtást, csak egy meghitt, elegáns eseményt. Kiválasztottunk egy hangulatos éttermet Óbudán, béreltünk egy kis zenekart, lefoglaltunk egy kedves fotóst. Úgy terveztük, hogy csak a legközelebbi családtagok lesznek jelen.
De volt egy nehéz feladat, amitől a szívem szinte összeszorult: elmondani a gyerekeimnek.
Egyik este szépen megterítettem. A kedvenc ételeiket főztem: töltött káposztát Rékának, és marhapörköltet Péternek. Gyertyákat gyújtottam, és amikor megérkeztek, izgatottan vártam, hogy bejelentsem a hírt.
– Gyerekek… lenne egy fontos dolog, amit el szeretnék mondani nektek – kezdtem.
Mindketten kíváncsian néztek rám. Aztán kimondtam:
– Férjhez megyek. Lajos megkérte a kezem, és én igent mondtam.
Péter arca megmerevedett. Réka zavartan pislogott.
– Anya… most komolyan? – kérdezte a lányom. – Esküvőt tervezel? Ilyen korban?
– Miért ne? – kérdeztem halkan. – Boldog vagyok. És úgy érzem, ez jár nekem.
Péter összeszűkült szemmel nézett rám.
– De ismered őt alig egy éve. Honnan tudod, hogy nem csak… a lakásodra fáj a foga?
– Péter! – csattantam fel. – Ez sértő.
– Mi csak aggódunk – folytatta Réka. – Mi van, ha ez az egész egy átverés? Hogy néz ez ki? Egy esküvő, 65 évesen…
Éreztem, hogy a torkomban gombóc nő. Nem erre számítottam. Tudtam, hogy meglepődnek majd – de ilyen elutasításra nem voltam felkészülve.
A gyerekeim némán ültek az asztalnál, én pedig csak néztem őket, próbálva értelmezni a reakciójukat. Nem volt kiabálás, nem volt könnyekkel teli ölelés – csak feszengő csend és leplezetlen értetlenség.