Budapest
Related Articles
A főnővér lassan sétált visszafelé a pulthoz gondolataiba merülve. Aggódott, Marika néni ereje egyre fogy, alig evett vacsorára. Azon gondolkozott, hogy reggel szól a főorvosnak, valamit kell tenni ezzel, mert nem lesz jó vége. Ezen gondolkozott, mikor meghallotta a nővérpult felől a beszélgetést. Az új ügyeletes orvos és az egyik kollégája beszélt egymással:
– Kérném a kettesben a 6-os betegnek cserélni az infúziót.
– János bácsinak?
– Nem tudom, mi a neve, a kettesben a 6-os beteg.
– Ő János bácsi…
– A 6-os beteg. Nem mindegy?
– Nem, nem mindegy. Ő János bácsi, tavaly vesztette el a fiát, borzalmas- szólt közbe a főnővér.
– Már elnézést, de ez nem érdekel, az infúzió igen, a 6-os betegnek.- érkezett az ingerültebb válasz.
– Doktor úr, szerintem meg érdekelnie kelle. A betegek emberek, nem egy állattelep számozott lakói. A gyógyítás nem csak szike és infúzió, hanem emberség és gondoskodás.
– Maga szerint erre ráérünk? Hmm?
– Doktor úr, ha erre nem érünk rá, akkor feleslegesen vagyunk itt. A testet nem lehet meggyógyítani az ember nélkül. Tudja, az egyik tanárom azt mondta, mi vagyunk a mankó, de a gyógyuláshoz a betegnek kell lépnie. Nekünk jó mankónak kell lennünk, hogy a beteg higgyen abban, hogy lépni tud.
– Persze, ennyire túlterhelten, nincs erre időnk, nemde? Ki is volt a maga zseniális tanára?