Marco Deplano urológusként dolgozik egy kórházban Szardínia szigetén. Fiatal kora ellenére sok komoly betegséggel és ennek következményeivel kellett szembenéznie munkája során.Sajnos nem minden beteggel kapcsolatosan végződött happy end-del a kezelés.
Egyik nap találkozott egy beteggel, akit nagyon sokáig nem tudott elfelejteni. Ezt írta az esetről a Facebook-on:
“Ma felhívott egy kollégám és konzultálni akart egy beteggel kapcsolatban. Egy teljesen normális nap volt. Egy hölgyről volt szó aki halálos rákbeteg és a veséi sem működtek már jól. Megvizsgáltam a hölgyet.
-Jó napot, mondtam ahogy beléptem az orvosi szobába.
-Jó napot, válaszolta a vörös hajú, gyönyörűen kilakkozott körmű hölgy, aki 70-80 év között lehetett.
Átnéztem az orvosi papírjait és egy ultrahang vizsgálatot csináltam nála.
-Sajnos a vesék nem működnek jól és ezt azt jelenti, hogy katérert kell majd beültetnünk, mondtam neki.
-Elnézést, de ez azt jelenti, hogy két zacskó lesz majd a testemen?
-Sajnos igen.
Aztán csendben ültünk egy darabig, ami számomra örökkévalóságnak tűnt. Aztán a hölgy szomorúan rám nézett:
-Magát hogy hívják?
-Deplano.
-Mi a keresztneve?
-Marco, gyönyörű név. Van néhány perce?
-Temészetesen, válaszoltam.
-Én már halott vagyok. Tudja mire gondolok?
-Nem, sajnos nem, -válaszoltam zavarodottan.
-Meghaltam 15 évvel ezelőtt, amikor a 33 éves fiam szívinfarktusban elhunyt. Én is meghaltam aznap.
-Ó, igazán sajnálom.
-Akkor én is meghaltam és 10 évvel ezelőtt is meghaltam amikor először rákot állapítottak meg nálam. De most már nem kell harcolnom. Gyermekeim és unokáim jól vannak. A fiammal akarok találkozni. Hány nappal fogok tovább élni ha ezek a zacskók rajtam lesznek? Mekkora terhet fogok a gyerekeimre róni? Úgy akarok meghalni mint egy tisztességes nő.
Mi lesz, ha nem kérem a kezelést? Fáradt vagyok. Szeretnék Istennel találkozni. Mondja meg őszintén, szenvedni fogok?
-Nem, úgy dönt ahogy Ön akar, de az a két zacskó…
-Marco, nem akarom. Az én életemről van szó és én eldöntöttem. Ha valamit tenni akar értem, vegye le rólam a műszereket, hadd menjek haza, fagyizni akarok az unokámmal.
Szóhoz sem jutottam. Elfelejtettem a dühömet, a fáradtságomat, mindent. Teljesen meztelen voltam. Elfelejtettem mindent amit a könyvekből tanultam. A halál előtt teljesen fegyvertelennek éreztem magam.
Elfordultam és úgy csináltam, mintha írnék valamit a dossziéba, hogy a nővér ne lássa a könnyeket a szememben.
-Marco, szomorú lettél emiatt?
-Igen, -válaszoltam.
-Nem baj, fontosnak érzem magam emiatt. Megtenne valamit? Ha a gyerekeim felhívják Önt a kezelések miatt, mondja nekik, hogy rendben vagyok, ok?
-Persze, azt fogom tenni – válaszoltam buta hangon.
-Imádkozni fogok érted, és a fiamért.
-Nagyon köszönöm – válaszoltam.
Abban a pillanatban ő volt számomra a leggyönyörűbb nő, nagymama és anya a világon. Áradt belőle az igazi szeretet.
Szavai valami nagyon fontosra hívták fel a figyelmemet. A halál az élet utolsó fázisa, nincs mitől félni.
Ezeket a dolgokat a tanulmányaink során sem tudjuk megtanulni. Annyira kicsinek éreztem magam abban a pillanatban.
A szenvedés is a szeretet része és gyakran ez közelebb hozhat embereket, mint a szeretet.
Mindegy mit csinálunk az életünkben, túl sok időt szentelünk azoknak a dolgoknak, melyek nem is olyan fontosak.”