Egy idős asszony levele, az idősek otthonából. 82 éves vagyok, van 4 gyermekem, 11 unokám, 2 dédunokám és egy 12 négyzetméteres szobám

Egy idős asszony levele, az idősek otthonából.

82 éves vagyok, van 4 gyermekem, 11 unokám, 2 dédunokám és egy 12 négyzetméteres szobám.

Nincs már saját otthonom, sem drága cuccom, de van, aki kitakarítsa a szobámat, elkészítse számomra az ételt, rendbe rakja az ágyneműmet, megmérje a vérnyomásomat és a súlyomat.

Már nem hallom az unokáim nevetését, nem látom őket nőni, ölelkezni és vitatkozni.

Van, aki 15 naponta jön hozzám, van, aki három-négy havonta, és van, aki soha.

Már nincsenek nálam családi összejövetelek, nem sütök süteményt, nem ásom a kertet. Legkedvesebb időtöltésem az olvasás, de hamar elfárad a szemem.

Nem tudom, meddig élek még, de hozzá kellett szoknom a magányhoz.

Itt az otthonban van egy kis csoportunk, akikkel rendszeresen összejövünk. Segítek azoknak, akik rosszabb állapotban vannak nálam. Mostanáig hangosan felolvastam a szomszéd szobában lakó társamnak. Gyakran együtt énekeltünk, de a minap meghalt.

Azt mondják, az élet egyre hosszabb. Mi értelme van ennek?

Amikor nagyon egyedül érzem magam, előveszem a családi fényképeket és az otthonról hozott emlékeimet. Ennyi az egész.

Remélem a következő generációk egyszer majd megértik, hogy a családok legfontosabb szerepe a kiszolgáltatott állapotú családtagok segítése, a szeretetteljes kapcsolatok megtartása, és ez nem csak a gyerekekre, hanem az idős, munkában megfáradt, elerőtlenedett szülőkre is vonatkozik, akiknek a fiatalok az életüket köszönhetik.

Kérlek, ne mutasd meg levelemet gyerekeimnek.

Szeretettel: Mária nagyi.