Nóra elcserélte a családját egy „könnyebb élet” reményében egy gazdag férfira, magára hagyva férjét, Ádámot két kisgyerekkel és összetört szívvel. Két évvel később, amikor Ádám véletlenül újra összefutott vele, a pillanat nem is lehetett volna költőibb… egy olyan, ami a karmába vetett hitet erősítette meg benne.
Senki sem gondolja, hogy az az ember, akivel egy évtizedet megosztott, idegenné válhat. A feleségem, Nóra, és én tíz éve voltunk együtt. Két csodálatos lányunk születt: Zsófi (5) és Emese (4). Az élet nem volt tökéletes, de a miénk volt, és én azt hittem, stabil.
Kerestem annyit, hogy kényelmesen éljünk – nem luxusban, de kétszer egy évben megengedhettük magunknak egy családi nyaralást. A lányoknak volt egy részmunkaidős dadájuk, miközben Nóra szabadúsként dolgozott otthonról. Mindig igyekeztem kivenni a részemet: takarítottam, bevásároltam, még főztem is. Nem akartam, hogy úgy érezze, minden házimunka az ő vállát nyomja.
De valahol úty közben valami megváltozott. Először nem tudtam pontosan megfogalmazni – apró dolgok, mint amikor hosszú órákat töltött a telefonján, éjszakán kétőig írogatott, az arca pedig a képernyő fényében izzott.
„Kivel beszélsz?” – kérdeztem egyszer lazán.
„Barátokkal” – válaszolta túl gyorsan. „Csak pótoljuk a beszélgetéseket.”
A közösségi médiája is sokkal aktívabb lett. Naponta új képek jelentek meg – mosolyog egy kávézóban, bevásárlószatyrokkal a kezében, és olyan barátokkal pózolva, akiket nem ismertem.
Otthon viszont mindig fáradt és távollévő volt. Egyre kevesebb időt töltött Zsófival és Emesével, gyakran lerázta őket, amikor segítséget kértek házi feladatokhoz vagy játékhoz.
„Most nem, kicsim” – mondta nélkül, hogy felnézett volna, miközben a telefonját görgette.
Köztünk is eltűnt a szikra. A késő esti beszélgetések, a könnyed nevetés… mindez elveszett. Egyre többet járt el otthonról, azt mondta, „bevasarolni megy” vagy „kiszellőzteti a fejét,” de amikor hazatért, mindig valami könnyedség sugárzott róla, amit már hónapok óta nem láttam.
Egy délután aztán, miközben a konyhában mosogatott, felém fordult, letette a kötényt, és kimondta azt, ami szétzúrt minden reményt, amit közösen építettünk.
„Elmegyek, Ádám.”
Megdermedtem. Mintha nem is hallottam volna jól. „Elmész? Mit jelentsen ez?”
Nézett rám, rezzenéstelen arccal. „Nem élek többé így. Megtaláltam magam… tudom, mit akarok. Nem arra születtem, hogy főzzek és takarítsak.”
Kerestem az arcában valami repedést, hogy ez csak egy rossz vicc. „Nóra… két gyerekünk van.”
A hangja élesebb lett. „Megoldod. Remek apa vagy. Jobb, mint én valaha is voltam anyaként.”
„Zsófi és Emese? Csak gyerekek, Nóra! Hogy hagyhatod el őket?”
Én sírni kezdtem, szavak és érzelem nélkül. Az utolsó alkalom, amikor sírtam, boldogságból történt, amikor Emesét először tartottam a kezemben. Ez most más volt. És fájt.
Nóra felsóhajtott. Mintha csak egy unalmas feladatot teljesítene. „Szabadságra van szükségem, Ádám. Boldog akarok lenni. Nem tudom többé csinálni.”
„És mi lesz velünk? Az életünkkel, amit közösen építettünk? Nem számít semmit?”
„Már nem elég nekem” – jelentette ki, és a bőröndjét felkapva kiviharzott az ajtón, bezárva maga után mindazt, ami egykor a mi életünk volt.
Aznap este, amikor Zsófi hozzám fordult a kanapén, és megkérdezte: „Apa, anya haragszik ránk? Vissza fog jönni?”, nem tudtam mit mondani. Hogyan magyarázzam el egy ötévesnek, hogy az anyja úgy döntött, elhagyja őket?
A következő hetek borzalmasak voltak. Nem tudtam enni, aludni. A legnehezebb az volt, amit Nóra maga után hagyott: a gyerekeket és a kérdéseiket. Az ártatlan hitüket, hogy „anya hamarosan hazajön.”
A családtagjaim hívásai is elárasztottak: „Mi történt, Ádám? Valóban elment Nóra? Miért tette?” Nem tudtam válaszolni. Szégyelltem magam, hogy nem tudtam összetartani a családomat.
Két év telt el. Egy átlagos szerdai napon éppen a boltban vásároltam, amikor megláttam őt. Először azt hittem, tévedek. Nóra már nem tűnt boldognak. Haja fakó, ruhái gyűröttek, arca sápadt és kimerült volt. Mintha az az élet, amit választott, kiégette volna őt.
„Nóra?” – szóltam oda neki óvatosan.
Összerezzent, kezében egy zacskó répával, mintha pajzsként tartotta volna maga elé. Pillantása idegesen cikázott, mintha menekülni készülne.
„Én vagyok, Ádám” – mondtam, közelebb lépve.
Nóra megfordult, és szó nélkül sietett ki az üzletből. Döbbenten álltam ott. Mi történhetett vele? Hova lett az a nő, aki miatt elhagyta a családját?
Másnap este kaptam egy üzenetet tőle: „Találkozzunk holnap a parkban, 6 órakor.”
Másnap elmentem. Nóra a padon ült, vállai görnyedtek, kezei idegesen gyűrögettek egy papírzsebkendőt.
„Mi történt veled, Nóra?” – kérdeztem, ahogy leültem mellé.
Könnyek szöktek a szemébe, és elcsukló hangon válaszolt: „Marco… minden, amit mondott, hazugság volt. Nem volt gazdag. Egy szélhámos volt, aki kiforgatott a pénzemből, és amikor már semmim sem maradt, elhagyott.”
Csak hallgattam. Nem tudtam, mit mondjak.
„Tudom, hogy elrontottam mindent, Ádám. Vissza akarok jönni… a gyerekekhez. Helyre akarom hozni, amit tönkretettem.”
Megráztam a fejem. „Nem, Nóra. Nem teheted meg, hogy csak úgy visszasétálsz az életünkbe. A lányok boldogok. Én boldog vagyok. És ezt nélküled értük el.”
Nóra arcán a kétségbeesés és a fájdalom keveréke jelent meg, de én nem engedtem. Felálltam, és búcsúzóul ennyit mondtam: „Remélem, megtalálod a saját utadat, de ez nem a mi életünk része többé.”
Aznap este, amikor hazamentem, Zsófi és Emese örömmel szaladtak elém. „Apa, csináljunk palacsintát!” – kérlelték.
Mosolyogva bólintottam. „Persze, kicsim.”
A konyhában, miközben a lányok boldogan szórták a színes cukorszórót a palacsintákra, rádöbbentem: az életünk nem csak helyreállt, hanem még szebb lett. Nóra választott, és most nekem is volt választásom. És én a boldogságot választottam.