Hétéves házasok voltunk Tamással, amikor éreztem, valami megváltozott köztünk. Későn járt haza, gyakran a hétvégéket is az irodában töltötte, hangulatváltozásai megviseltek engem és a lányunkat is. Tudtam, hogy van valakije, de nem éreztem magam elég erősnek egy mindent tisztázó beszélgetéshez.

Gyakran hajnalig forgolódtam az ágyban, próbáltam elképzelni, hogyan alakul az életünk. Féltem az egyedülléttől, az anyagi bizonytalanságtól, de egyre inkább elfogadtam a gondolatot, hogy Tamás elhagy. Osztálytalálkozóra készült, este csak futólag találkoztunk. – Majd jövök – szólt vissza az ajtóból, de én már nem is figyeltem rá. Nehéz vizsga előtt álltam a főiskolán, másnap korán kellett kelnem. Hajnali négykor a telefon csengésére ébredtem. – Csak azt szeretném mondani, hogy nem jövök haza – hallottam Tamás rekedt hangját. – Ma vagy soha többé? – kérdeztem. – Soha többé – felelte, és én bontottam a vonalat. Nyugodtan feküdtem még egy kicsit, aztán készülődni kezdtem. Elhatároztam, hogy csak a vizsgára koncentrálok…

evélben tudatta a lányunkkal hogy elhagyja

Délután, amikor Kingával hazaértünk, egy levelet találtunk a nappaliban. Pár semmitmondó szó, üres közhelyek a gyereknek – így ért véget majd tíz év az életemből. Kinga kétségbeesett, zokogott, de én erős maradtam. Hittem, amit a lányomnak mondtam: az apja csak belőlem szeretett ki, őt mindig szeretni fogja. De tévedtem. Az új szerelem és az új család Tamás minden idejét lefoglalta, és anyagilag is egyre kevésbé támogatta Kingát. A lakásban maradhattunk, de egyre többször sürgetett, hogy adjuk el, szüksége volt pénzre. Kinga remekül viselte a válást, igaz, az apjához nem ment el. Ha Tamás érte jött, örült, de ha el akarta vinni magához, Kinga nemet mondott. Sokszor elmondta, hogy nem szeretne elköltözni, kérjük meg apát, hagyjon minket békén – ilyenkor hiába voltam erős, elsírtam magam, amikor nem látta. Végül kölcsönt vettem fel, és kifizettem Tamást. Ezek után még ritkábbak lettek a látogatásai.

A remény hal meg utoljára…

Érzelmileg hamar túljutottam a váláson, magányos voltam, de bíztam abban,

találkozom még valakivel,

akivel mindent újrakezdhetek. Anyagilag azonban szinte teljesen a padlóra kerültem, kénytelen voltam pluszmunkát vállalni. A főiskolát félbehagytam, gyakran éjszaka is dolgoztam otthon, hogy Kingának meg tudjak adni mindent – mégsem volt elég. Egyik ismerősöm ajánlott egy ügyvédnőt, aki heti két estére takarítónőt keresett. Három nyelvvizsgával talán mást is találhattam volna, de szemtelenül magas összeget kínált, így igent mondtam. Az ügyvédnő soha nem volt otthon, a férje, Attila viszont mindig, mégsem találkoztam vele. Ő egy külön lakrészben tartózkodott, ahol nem kellett takarítani. Mint kiderült, otthon dolgozott és a betegsége nem tette lehetővé, hogy szabadon mozogjon. Jobb napokon bottal járt, de volt, hogy tolószékbe kényszerítette a fájdalom.

Egyik nap korábban érkeztem, több mindent akartam elvégezni. Attila a konyhában ült egy bögre kávé mellett. – Majd visszajövök – mondtam zavartan, hiszen mindig csak hallottam róla, soha nem találkoztunk. – Nem, nem, maradjon! – mondta. – Ha én nem zavarok, egy kicsit még elücsörgök itt, aztán visszamegyek a rajzaim közé – tette hozzá. – Tölthetek egy kávét? jóképű férfi volt

, sötét hajú, mélybarna szemmel – pont az esetem, annak ellenére, hogy Tamás szőke hajú és kék szemű volt… A szék mellett, a pulthoz támasztva ott volt a botja. Észrevette a pillantásomat. – Hát bizony, nélküle fél ember vagyok – nevetett fel halkan. – Ijesztő? Megráztam a fejemet. – Dehogy! – Mert sok embert zavar – tette hozzá. – A legjobban a kedves feleségemet…