Amikor a férjem meghalt, nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz egyedül maradni. Sok éven át együtt dolgoztunk, közösen rendeztük be a kis otthonunkat, és terveztük, hogyan fogjuk tölteni az időskorunkat.
De nem így lett. Péter szervezete nem bírta tovább, és az orvosok minden erőfeszítése ellenére a szíve feladta.
A halála után ürességet éreztem az életemben. Nem sokkal később a fiam felajánlotta, hogy hozzám költözik. Azt mondta, hogy egyedül nehéz lesz nekem, és ha közel lesznek, mindig segíteni tudnak, ha valami történne. Beleegyeztem.
A fiamnak és a feleségének nem volt saját lakása, albérletben laktak. A házasságuk után három gyerekük született, és minden pénzüket a család fenntartására fordították.
“Kidobtam a fiam családját a lakásomból, és nem bánom meg: íme, miért.”
Reméltem, hogy a gyerekek és az unokák jelenléte betölti majd az ürességet. De az együttélés elviselhetetlenné vált. A gyerekek folyton kiabáltak, figyelmet követeltek, én pedig nem tudtam rendesen pihenni.