Az anyósom felpróbálta az esküvői ruhámat és tönkretette — nem akarta kifizetni, de volt egy titkos fegyverem
Nem gondoltam volna, hogy bármi különösebb jelentősége van annak, hogy a leendő anyósom folyton az esküvői ruhám felől érdeklődött, amíg haza nem értem, és rá nem jöttem, hogy a 3.000 dolláros ruhám eltűnt! Az igazság? Felpróbálta, tönkretette, és nem volt hajlandó kifizetni. Dühösen és kétségbeesetten szembesítettem — egy titkos fegyverrel, ami mindent megváltoztatott.
Már akkor tudhattam volna, hogy valami nincs rendben, amikor az anyósjelöltem, Judit, folyton az esküvői ruhámról kérdezett.
– Megtaláltad már a ruhát? – írta szinte naponta. – Ügyelj rá, drágám, hogy valami szépet válassz. Nem akarsz úgy kinézni, mint egy horgolt terítő.
Ennek ellenére, bár folyton zaklatott a ruhával, mindig talált valami kifogást, amikor meghívtam, hogy jöjjön velem vásárolni.
– Sajnálom, migrénem van – mondta egyszer. Máskor meg: – Ó, ezen a hétvégén túl elfoglalt vagyok.
Édesanyám is észrevette.
– Furcsa, hogy ennyire érdeklődik, mégsem akar eljönni megnézni – jegyezte meg egy délután, miközben már a harmadik esküvői szalonban válogattunk aznap.
– Én sem értem – mondtam, miközben megpróbáltam az izgalomra koncentrálni, hogy megtalálom a tökéletes ruhát. – De legalább nem kell elviselnem, hogy kritizálja a választásaimat, ugye?
Ekkor megpillantottam egy gyönyörű, elefántcsontszínű, A-vonalú ruhát, finom csipkedíszítéssel és szív alakú nyakkivágással. Amikor felpróbáltam, tudtam, hogy ez az. Ahogy finoman simult az alakomon, majd lágyan bővült ki, és ahogy a gyöngyök fénye megcsillant a ruhán, ez volt az, amiről álmodtam.
– Ó, kicsim – suttogta anya könnyekkel a szemében. – Ez az!
A ruha ára 3.000 dollár volt, több, mint amit terveztem költeni, de a tökéletesség néha áldozatokat követel. Amikor a próbafülkében álltam, édesanyám minden szögből fényképeket készített rólam, és valóban menyasszonynak éreztem magam.
Hazaérve azonnal írtam Juditnak, hogy megtaláltam az álomruhát. Pár percen belül válaszolt, és követelte, hogy vigyem át a ruhát, hogy megnézhesse.
– Sajnálom, Judit, de a nagy napig itt fogom tartani. Küldök képeket, amiket anya készített – írtam vissza.