Húsz fős ünnepi vacsorát főztem a férjem születésnapjára – aztán faképnél hagyott, hogy egy bárban ünnepeljen

Húsz fős ünnepi vacsorát főztem a férjem születésnapjára – aztán faképnél hagyott, hogy egy bárban ünnepeljen

Úgy gondoltam, tökéletes feleség vagyok, hiszen bőkezű ünnepi vacsorát szerveztem István 35. születésnapjára. De éppen, amikor a vendégek kezdtek megérkezni, közölte velem, hogy inkább elmegy a bárba, hogy megnézzen egy meccset. Mi történt ezután? Mondhatom, végül én jöttem ki jól ebből a helyzetből.

Az ember azt hinné, hogy hat év házasság valamiféle hálát tanít az embernek, de Istvánnal ez sajnos nem így történt. Minden évben szívemet-lelkemet beleadva készültem a születésnapjára, ő pedig ezt mindig természetesnek vette.

Idén azonban az igénybevétele teljesen új szintre lépett.

Hat év. Ennyi ideje vagyunk házasok Istvánnal.

Ne értsen félre, a kapcsolatunk nem csak rossz. István elbűvölő tud lenni, amikor akar, és voltak csodás pillanataink együtt. De van benne egy tulajdonság, ami egyszerűen kihoz a sodromból.

Az önimádása.

Például vegyük a tavalyi Hálaadást. Istvánnak az volt a nagyszerű ötlete, hogy mindkét családunkat meghívjuk vacsorára. Egy reggel, a reggelizőasztalnál közölte ezt, mintha épp megoldotta volna az éhínséget.

„Klára,” mondta, „idén szerintem mi rendezzük meg a Hálaadást.”

„Rendben,” válaszoltam. „Hogyan osztjuk fel a feladatokat?”

Intett egyet, mintha csak egy könnyű feladatot adtam volna fel neki.

„Ó, te sokkal jobban tudod ezeket,” mondta. „Én majd kezelem… nem tudom, talán az italokat. Csak legyen emlékezetes, rendben?”

Jobban kellett volna tudnom, de mégis beleegyeztem.

Két hétig tervezgettem és készülődtem, míg István fantáziafutballal foglalkozott, és néha-néha megkérdezte, „Szükséged van valamire, amit én beszerezhetek?”

A nagy napon én sütöttem meg a pulykát, készítettem a köretek, és még két sütemény is kikerült a kezeim közül.

És István? Ő behozta a söröket tartalmazó hűtőládát a nappaliba. Ennyi volt a hozzájárulása.

Vacsora után, amikor mindenki dicsérte az ételt és a díszítést, István úgy döntött, itt az ideje, hogy ő vegye át a dicséreteket.

„Örülök, hogy mindenkinek ízlik,” mondta. „Idén valami különlegeset akartam.”

Azt hittem, rosszul hallottam.

„Tényleg?” kérdeztem. „Melyik részét akartad különlegesre? A zöldborsófőzeléket vagy az asztaldíszt?”

Természetesen nem válaszolt.

És ez István dióhéjban. A dicséretet akarja, anélkül, hogy egy ujját is megmozdítaná.

Aztán jött az előző év a születésnapján.

Hetekig készítettem egy egyedi fényképalbumot, amibe beletettem a közös utazásaink és különleges pillanataink képeit. Alig vártam, hogy lássam a reakcióját, amikor kibontja.

De miután végignézte az oldalakat, csak annyit mondott, „Ó. És hol van az igazi ajándék?”

Nem csak a szavai fájtak. Az volt a pofátlanság.

Egy olyan férfihez mentem hozzá, aki egykoron verseket írt nekem, és most már nem tudott értékelni egy szívből jövő gesztust. Ez a pillanat összetörte bennem valamit.

Rájöttem, hogy ő már nem az az ember, akibe beleszerettem.

És akkor jött az ő 35. születésnapja. Az utolsó csepp a pohárban.

Vacsoránál István lazán közölte velem a terveit.