78 évesen eladtam mindent, hogy újra találkozzak életem szerelmével – de a sors mást tervezett

78 évesen eladtam mindent, hogy újra találkozzak életem szerelmével – de a sors mást tervezett

Eladtam mindent, ami valaha fontos volt számomra. A lakásomat, az öreg autómat, még a bakelitgyűjteményemet is, amit hosszú éveken át gyűjtöttem. A tárgyak többé nem számítottak. Csak a múlt – és a benne rejlő esély – érdekelt.

Anna volt az első, aki írt nekem. A levél váratlanul érkezett, a számlák és reklámok közé rejtve, mintha maga sem tudta volna, milyen hatalmas erő rejlik benne.

“Sokat gondolok rád.”

Ez állt benne. Egyetlen mondat. De az a mondat visszarántott évtizedeket. Háromszor elolvastam, mielőtt egyáltalán levegőt mertem venni.

A levél folytatása sem hagyott kétséget.

“Vajon te is gondolsz néha azokra a napokra? Arra, ahogy nevettünk? Ahogy a tóparton fogtad a kezem? Én igen. Mindig is.”

„Károly, te vén bolond”, motyogtam magam elé.

A múlt már a múlté – mondtam magamnak. De először nem tűnt olyan távolinak.

Elkezdődött a levelezésünk. Rövid üzenetekkel indult, majd hosszú sorokkal folytatódott. Mesélt a kertjéről, a zongoráról, amin még mindig játszott, és hogy hiányzott neki, ahogy mindig cukkoltam a borzasztó kávéja miatt.

Aztán egy nap elküldte a címét.

Ekkor eladtam mindent, és vettem egy egyirányú repülőjegyet.

A repülőút, amely mindent megváltoztatott

Végre felszállt a gépem, és becsuktam a szemem. Elképzeltem Annát, ahogy vár rám.

Vajon még mindig úgy nevet, mint régen? Vajon még mindig oldalra dönti a fejét, amikor figyelmesen hallgat?

Aztán hirtelen furcsa nyomást éreztem a mellkasomban.

Egy éles, szúró fájdalom futott végig a karomon. A légzésem akadozott. Egy légiutas-kísérő odasietett hozzám.

• „Uram, jól van?”

Megpróbáltam válaszolni, de a szavak nem jöttek ki. A fények elhomályosultak, a hangok összefolytak.

Aztán minden elsötétült.