Budapest
Related Articles
Megbíztam a férjemben. Soha nem kérdőjeleztem meg a hosszú műszakokat a kórházban, nem kételkedtem a szavaiban – egészen addig az estéig, amikor egy apró hiba mindent romba döntött, amit róla hittem.
Mindig is szerettem hallgatni, ahogy beszél. Az a szenvedély, ahogyan az orvoslásról mesélt, a hangjában a nyugodt magabiztosság – ez volt az, ami elsőként megragadott benne. Dr. Nathan Carter, a férjem nyolc éve, rengeteg életet mentett meg. És valahol az enyémet is.
Hat hónapja új kórházban dolgozott. Legalábbis ezt mondta nekem. Természetes volt – az orvosok néha munkahelyet váltanak a jobb lehetőségekért, hosszabb műszakokért, nagyobb szakmai kiteljesedésért. Én pedig hittem neki.
De a bizalom törékeny dolog. Nem veszed észre, hogy repedezik, amíg egyszer csak teljesen össze nem törik.
Egy családi vacsorán történt. A légkör meleg és otthonos volt, az anyósm főztjének illata betöltötte a házat, a poharak csilingeltek a nevetés közepette. Nathan keze nyugodtan pihent a combomon – ismerős, biztonságos gesztus.
Aztán az unokahúga, Allison megszólalt.
– Nate bácsi, reméltem, hogy összefutunk a kórházban, de sosem látlak ott! Bemehetek hozzád a kardiológiai osztályra? – kérdezte vidáman.
Nathan egy pillanatra sem ingott meg. – Sokat mozgok az osztályok között – felelte könnyedén.
– Persze! Hiszen nálatok rengeteg beteg van, ugye? – nevetett Allison.
– Igen, drágám.
– Hány szoba is van pontosan? – érdeklődött ártatlan kíváncsisággal. – Tizennyolc, igaz?
– Pontosan – bólintott Nathan.
Allison elismerően csettintett. – Nahát, tényleg rengeteget dolgozol! De akkor biztosan tudod, hogy huszonöt szoba van, nem tizennyolc.
Csend.
Nathan ujjai megrezzentek a combomon. A szoba levegője megváltozott. Megfeszült az állkapcsa, majd egy túlságosan is nyugodt korty bort vett magához. Allison észre sem vette a változást, és tovább beszélt.
– Jake dokit és Arnold dokit sokszor látom, de ők azt mondták, hogy téged alig látnak…
Nathan mosolygott, de a szeme nem mosolygott vele. – Biztosan elkerültük egymást.
Figyeltem őt. Vártam a megszokott magabiztosságot, a természetes könnyedséget, amivel mindig uralta a helyzetet. De az most nem volt ott.
Aznap éjjel alig aludtam. A gyanú csírái lassan, de biztosan beették magukat a gondolataimba.
Egy hét múlva az apám rutin kardiológiai vizsgálatra ment. Elkísértem őt, és miközben várakoztunk, úgy döntöttem, felhívom Nathant. Voicemail. Még egyszer próbálkoztam. Semmi.
Nyugtalanság lett úrrá rajtam. Ha műtétje van, legalább egy üzenetet küldene. Hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam a kórházat.
– Jó napot, a férjemet, Dr. Nathan Cartert keresem. Nem tudom elérni a telefonján. Át tudná adni neki az üzenetem?
A recepciós hallgatott egy pillanatig. – Elnézést, megismételné a nevet?
Megtettem. Újabb csend. Gépelés hangja.
– Sajnálom, asszonyom, de nálunk nincs ilyen nevű orvos.
A szívem kihagyott egy ütemet. – Ez biztos tévedés. Hat hónapja itt dolgozik.
Még több gépelés. – Nem, asszonyom. Nincs nálunk Dr. Carter.
A kezem remegett, miközben bontottam a vonalat. Azonnal rákerestem a kórház weboldalán. Átfutottam a dolgozók listáját. A neve sehol sem szerepelt.
A világ körülöttem megingott. Hol van a férjem?
Még aznap este odahajtottam a kórházhoz. A recepcióhoz lépve feszült hangon kérdeztem:
– A férjem itt dolgozik. Biztosan tévedés történt.
Mielőtt a recepciós válaszolhatott volna, egy férfihang szólított meg mögöttem.
– Mrs. Carter?
Megfordultam. Egy orvos állt előttem, arca komoly volt.
– Ismerem a férjét – mondta halkan. – Kérem, jöjjön velem.
A lábaim ólomsúlyúvá váltak, miközben követtem őt egy kis irodába.
– A férje nem dolgozik itt – kezdte csendesen –, mert ő egy beteg.
A szavak mellbe vágtak.
– Ez nem lehet igaz – suttogtam, de a kezem már az aktáért nyúlt, amely a férjem nevét viselte.
Lapozgattam a papírokat. Dátumok. Diagnózisok.
IV. stádium.
A szobából kiszorult a levegő. Nem hosszú műszakokat dolgozott. Nem volt túl elfoglalt ahhoz, hogy visszahívjon
A halállal küzdött.
A doktor egy ajtóhoz vezetett. Kitárta.
És ott volt Nathan.
Gyengének és sápadtnak tűnt a fehér kórházi ágyban. A tekintete, amikor rám nézett, tele volt bűntudattal.
– El akartam mondani – suttogta rekedten.
Egy lépést tettem felé. – Mikor, Nathan? A temetéseden?
A fájdalom kiült az arcára. – Meg akartalak védeni.
Kezébe csúsztattam az enyémet. – Ezt nem döntheted el egyedül.
Apró mosoly jelent meg az ajkán. – Megígérem, hogy ha túlélem, soha többé nem hazudok neked.
– Jobb, ha megtartod az ígéreted, Dr. Carter – suttogtam könnyes mosollyal.
Hónapokkal később, amikor végül elhagyta a kórházat – már nem betegként, hanem újra orvosként –, betartotta az ígéretét.
És a szemében ott volt valami, amit régen nem láttam.
Remény.
