Marina megdermedt, érezve, ahogy a szíve hevesen dobog a mellkasában. Ránézett a csomagra, amit a fiú felé nyújtott, és nem tudta eldönteni, hogy kinyissa-e. A hideg őszi levegő égette a bőrét, de belül egy meleg hullám futott végig rajta az aggodalomtól.
A fiú nem fordította el a tekintetét. Mintha próbára tette volna Marinát, várt valamire. A szemeiben nem volt könyörgés – csak egy felnőttes elszántság. Marina óvatosan szétnyitotta a takaró sarkát, és mozdulatlanná dermedt. Bent egy kisbaba feküdt – sovány, sápadt, apró kezei ökölbe szorítva. A szája száraz volt, a lélegzete gyenge, de élt.
– Hogy hívnak? – kérdezte Marina, igyekezve nem hagyni, hogy megremegjen a hangja.
– Artyom, – válaszolta a fiú. – Az öcsémet pedig Szása-nak hívják.
– Hol vannak a szüleitek? – kérdezte Marina gyengéden.
Artyom lehajtotta a fejét, és ökölbe szorította a kezét.
– Már nincsenek. Meghaltak. Csak a nagymamánk maradt, de neki nagyon nehéz. Azt mondta, jobb lenne, ha olyanhoz adnám Szását, aki tud róla gondoskodni. Nem tudtam, hová menjek…
Marina nagyot nyelt. Ez a gyerek, aki alig lehetett nyolcéves, olyan felelősséget vállalt magára, amit még egy felnőtt is nehezen viselt volna el. Nem koldult, nem sajnáltatta magát – megoldást keresett az öccsének.
– Éhes vagy? – kérdezte halkan.
Artyom bólintott, de rögtön hozzátette:
– De Szása sokkal éhesebb.
Marina végighúzta a nyelvét kiszáradt ajkain, érezve, ahogy belül egy néma düh kavarog benne – a világ, az igazságtalanság és a kegyetlenség ellen. Ránézett a kisbabára, majd ismét Artyomra, és döntött.
– Gyere velem, – mondta határozottan.
Artyom meglepetten pislogott, de nem ellenkezett. Marina óvatosan a karjába vette a kisbabát, és megfogta a fiú kezét. Átvágtak a piacon, a fűszerek, friss kenyér és hal illata között. Az emberek mentek a dolgukra, észre sem véve, hogy egy kis dráma játszódik le közvetlenül mellettük.
Amikor hazaértek, Marina bekapcsolta a fűtést, és egy puha takaróba bugyolálta a kisbabát. Talált egy doboz tápszert a hűtőben, és gyorsan elkészítette. Artyom, amikor látta, hogy az öccse végre enni kap, megkönnyebbülten sóhajtott, és egy székre roskadt, kezében egy bögre forró teával.
– Hol laktatok eddig? – kérdezte Marina.
– A nagymamánál. De ő már nagyon idős, és nehéz neki. Azt mondta, Szásának jobb lesz valaki másnál… – a hangja elhalkult. – De ő nem rossz ember, tényleg nem az. Csak… így alakult.
Marina bólintott, nem tudta, mit mondhatna. Tudta, hogy nem tarthatja meg a gyerekeket örökre. De visszaengedni őket az utcára? Az lehetetlen volt.
Gyengéden megsimogatta Artyom fejét.
– Segíteni fogok. Ne félj.
Másnap Marina felhívta a szociális szolgálatokat. Félt, hogy a gyerekeket árvaházba küldik, de szerencséjük volt – volt még egy távoli rokonuk anyai ágon, aki hajlandó volt magához venni őket. Az anyjuk nővére volt, aki egy másik városban lakott, és még csak nem is tudta, hogy a fiúk egyedül maradtak.
Néhány nappal később a nő megérkezett. Láthatóan meg volt rázva, és azonnal magához ölelte Artyomot, majd óvatosan karjába vette Szását.
– Bocsáss meg, drágám… – suttogta. – Nem tudtam…
Marina kikísérte őket az autóhoz. Artyom egy pillanatra megtorpant, visszafordult, és a szemébe nézett.
– Köszönöm, – mondta egyszerűen.
Marina elmosolyodott, bár egy gombóc szorította a torkát.
– Légy boldog, Artyom.
Amikor az autó eltűnt a sarkon, Marina mozdulatlanul állt, hallgatva, ahogy az októberi szél játszik a lehullott falevelekkel. Ez a nap nem volt olyan, mint a többi, a monoton hétköznapok egyikében.
Ez a nap mindent megváltoztatott.
És tudta – a legjobb döntést hozta meg.