A volt férjem letépte a tapétát a válásunk után, mert „ő fizette érte” – A karma viszont különleges tréfával állt elő számára

Hiszel a karmában? Őszintén szólva, régebben azt hittem, ez csak egy mondás, amit az emberek azért találtak ki, hogy jobban érezzék magukat, miután valaki megbántotta őket. „Ne aggódj, a karma majd elintézi” – mondogatták.

Hát persze, gondoltam. De hadd mondjam el: a karma valóban létezik. És az én esetemben igazán kegyetlen humorral bánt a helyzettel.

Engedd meg, hogy bemutassam a történetet. A volt férjem, Gábor, és én nyolc éven át voltunk házasok. Nyolc hosszú évig azt hittem, hogy közös jövőnk van – egy ház, amit együtt építettünk fel, két gyönyörű gyerek, és egy élet, amely, bár nem volt tökéletes, mégis a miénk volt.

De kiderült, hogy csak én hittem a „mi”-ben ebben a házasságban. Az intő jeleket pedig már korábban is láthattam volna.

Az a nap, amikor rájöttem, hogy Gábor megcsal, örökre az emlékezetembe égett. A lányunk, Emma lázas volt, és Gábor fiókjában kutattam a gyermekorvosság után. Ehelyett a telefonjára bukkantam.

Nem akartam turkálni, de egy felugró üzenet vonta magára a figyelmemet: egy szívecske emoji és az üzenet: „Szeretlek!” Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek bele. Szívem összetört, amikor láttam, hogy tucatnyi bensőséges üzenetváltás van közte és egy „Anna” nevű nő között.

„Hogyan tehetted ezt?” suttogtam aznap este, kezem remegve, amikor szembesítettem őt. „Nyolc év, Gábor. Nyolc év! Hogyan lehettél képes megcsalni engem?”

Még annyi tisztelet sem volt benne, hogy szégyellje magát. „Csak megtörtént” – mondta vállat vonva, mintha az időjárásról beszélgetnénk. „Ilyenek előfordulnak a házasságokban. Csak egy kis ártatlan szórakozás volt Annával, a titkárnőmmel. Nem fog többé előfordulni. Ígérem.”

„Az ilyen dolgok megtörténnek?” – ismételtem hitetlenkedve. „Nem, Gábor. Az ilyen dolgok nem csak úgy megtörténnek. Te döntéseket hoztál. Minden egyes alkalommal.”

Az első alkalommal azt tettem, amit sokan mások is: meggyőztem magam, hogy ez egy hiba volt, egy pillanatnyi rossz döntés. Úgy gondoltam, meg tudjuk oldani. Elhittem, hogy megbocsátani erősség. De amikor másodjára is megcsalt, minden illúzióm darabokra hullott.

„Azt hittem, hogy ezt közösen megoldjuk” – mondtam neki, miközben egy újabb árulás bizonyítékát, egy rúzsfoltot mutattam meg neki az inggallérján. Az irónia? Soha nem viseltem vörös rúzst. Utáltam.

„Azt hittem, komolyan gondoltad, hogy soha többé nem fordul elő.”

„Mit akarsz, mit mondjak?” – kérdezte, hangjában unalommal. „Hogy sajnálom? Jobban érzed magad ettől?”

Ekkor valami eltört bennem. „Nem, Gábor. Azt akarom, hogy csomagolj.”

Azonnal ügyvédhez fordultam, és beadattam a válókeresetet, mielőtt Gábor újabb kifogást találhatott volna ki. A válás pontosan olyan nehéz és kegyetlen volt, mint amire számítottam.

De a ház nem volt alku tárgya. Az enyém volt, még a nagymamámtól örököltem jóval azelőtt, hogy Gábor belépett volna az életembe.

„Ez nevetséges!” – kiabálta Gábor az egyik mediációs ülésünkön. „Nyolc évet éltem abban a házban! Pénzt fektettem bele!”

„És az még mindig az én nagymamám háza” – válaszoltam nyugodtan, miközben láttam, hogy a dühtől vörösödik. „A tulajdoni lap az én nevemen van, Gábor. Mindig is az enyémen volt.”