A féltékeny özvegy titokban eltemette a szerető fényképét férje mellé… de napokkal később olyasmi történt, amire a falu még évek múlva is emlékezni fog

A féltékeny özvegy titokban eltemette a szerető fényképét férje mellé… de napokkal később olyasmi történt, amire a falu még évek múlva is emlékezni fog

A falu békés, szinte álmos életét élte, meghúzódva egy kis folyó kanyargós partján, enyhén lankás dombok ölelésében. Nyáron ezek a dombok aranyló búzával borultak be, télen pedig vastag hótakaró csillogott rajtuk a sápadt napsütésben. A házak öregek voltak, soknak düledezett a kerítése, és reggelente, meg esténként komótosan kanyargott a füst a kéményekből.

A látszólagos nyugalom alatt azonban – az állatokkal, a földdel és a tűzifával járó napi gondok között – szenvedélyek izzottak, amik felperzselhettek mindent, mint a nyári bozóttűz. Egy ilyen láthatatlan, mégis mindent felemésztő vihar középpontjában állt Natália.

Natália gyűlölte Évát. Nem egyszerűen nem kedvelte, vagy irigyelte a szépsége miatt – őszintén, teljes szívéből gyűlölte. Mélyről jövő, emésztő, mérgező gyűlölet volt ez, amely képes elrontani a legnaposabb napot is, és rémálommá változtatni a legnyugodtabb éjszakát. Két éve már, hogy Éva – fiatal, szép és határozott doktornőként – megérkezett a faluba, mintha egy másik világból pottyant volna ide, és Natália szerint szisztematikusan rombolta az ő gondosan felépített világát.

A gyűlölet oka nem volt más, mint Gábor – Natália férje. A férfi, akivel tizenöt évet töltött el – fiatalságukat, reményeiket, közös álmaikat, néhány megvalósultat, másokat elfeledettet. Két gyermekük volt: a tizenkét éves Katalin és a nyolcéves János – ők voltak Natália szeme fénye. Gábor volt az ő támasza, a biztos pont az ingatag világban.

Éva előtt az életük… nos, normális volt. Talán kicsit unalmas, de kiszámítható, mint az évszakok váltakozása. Voltak kisebb vitáik a pénz vagy a gyereknevelés miatt, de este együtt tévéztek, jártak a falunapra, közösen gondoskodtak a házról, az udvarról. Natália biztonságban érezte magát ebben a jól ismert, csendes világban. Aztán jött Éva. A békebontó.

Gábor sofőrként dolgozott az önkormányzatnál, és túl gyakran kellett utaznia „vele” – a fiatal doktornővel – a környék falvaiba, ahol nem volt orvos. Natália fejében ezek az utak rémfilmként játszódtak le újra és újra: a rozoga szolgálati Lada Niva belsejében, Gábor a kormánynál, Éva mellette, puha hangon beszélve valamiről. Talán csak az időjárásról. Vagy valami sokkal bensőségesebbről?

Natália agya méregként itta a képzelgéseket. Meggyőzte magát: Éva kacér, Éva számító, Éva úgy néz Gáborra, hogy azzal férfiakat lehet igába hajtani. És Gábor… ő vajon ellen tudott állni? Vagy már rég megadta magát?

Eleinte próbált racionális lenni. Meggyőzni magát, hogy csak túlérzékeny. Hogy Éva egy szakember, aki a falubeliekért dolgozik, hogy Gábor jó férj, aki nem csalná meg őt. De aztán újra és újra megtörtént: „véletlen” találkozás a bolt előtt, a posta előtt, és Éva mosolya, az a rejtélyes mosoly, amit Natália egyre inkább úgy látott: kihívó, kacér, birtokló.

És amikor már nem bírta tovább, szembesítette Évát. Először finoman, udvariasan, sírós hangon:– Éva, drága, kérlek… Tarts távolságot Gábortól. Ő házas ember, vannak gyerekei… Ne tedd ezt velünk…Éva pedig csak felvonta a tökéletesre szedett szemöldökét, és szinte sértetten válaszolt:– Natália, drágám, miről beszélsz? Gábor és én csak kollégák vagyunk. Te tényleg ezt képzeled?

Később, amikor Natália már veszettül, gyűlölettel támadt rá, Éva nevetett. Nem idegesen. Hanem kristálytisztán, lenézően:– Ne már, Natália! Komolyan azt hiszed, hogy a te Gáborod érdekelne engem? Egy negyvenes, őszülő, unalmas sofőr? Én fiatal vagyok! Életvidám! Olyat keresek, aki elhalmoz, kényeztet. Gábor jó ember, de nem az esetem.

Ezek a szavak mélyebben marták Natáliát, mint bármilyen pofon. Ordított, zokogott, átkozódott:– Te egy aljas, beképzelt lotyó vagy! El fogod pusztítani az életem!

De Éva csak vállat vont.– Ha ennyire félted, zárd be egy ketrecbe. Mert ha csak egyet csettintek, már nem a tiéd lesz.

Natália sírva rohant az önkormányzathoz, könyörgött a polgármesternek és a morcos titkárnőnek, hogy űzzék el ezt a nőt.– Ő tönkreteszi a családokat! Morális veszély! El kell mennie!

De Éva volt az egyetlen orvos harminc kilométeren belül. Az idős doktor nyugdíjba ment, és a városba költözött. Évát lehetetlen volt elbocsátani. A falu gyerekeinek, öregeinek ő volt az egyetlen reménye.

Gábor pedig – nos, ő egyre inkább elzárkózott. Először még próbált magyarázkodni, hogy nincs semmi, hogy Natália csak túlreagálja. Aztán már csak hallgatott. A veszekedések eldurvultak.– Hol voltál? Megint vele voltál? Mondd meg az igazat! Mindenki tudja, hogy együtt vagytok!

Egy napon, miközben hazafelé zötykölődtek egy hegyi faluból, Gábor nem bírta tovább. Félreállt az úton, leállította a motort, és Évára nézett.– Éva… ne haragudj a feleségem miatt. Nem tudom, mi lett vele. Mintha megbolondult volna.

Éva sóhajtott.– Nem haragszom, Gábor. Értem őt. Nagyon szeret téged, és retteg, hogy elveszít.

Ekkor Gábor megkérdezte:– És te? Szerettél valaha ennyire?