Budapest
Related Articles
Aznap reggel az ég szürke volt. Az a fajta szürke, ami a csontjaidig hatol. Hideg, csendes, mozdulatlan.
A szüleim mellett álltam a kis kápolna elülső részében. A fekete kabátom túl szorosnak érződött. A cipőm szorított. De nem érdekelt. Semmi sem számított. Csak az, hogy Eric már nem volt többé.
Az emberek megtöltötték a padsorokat. Néhányan sírtak. Mások csak mereven bámultak előre. Anyám mereven ült, kezében egy zsebkendőt szorongatva, amit soha nem használt. A szeme száraz maradt.
“Jól vagy, anya?” suttogtam. Ő bólintott, de nem nézett rám. “Jól vagyok, Lily. Csak fáradt vagyok.”
Nem volt jól. Furcsán viselkedett. Távolságtartó volt.
Apám előrehajolt a második sorban ülő unokatestvéremhez, és halkan mondott neki valamit, amit nem hallottam. Amikor észrevette, hogy figyelem, gyorsan elfordult.
Valami nem stimmelt. Nem csak a gyász volt az oka. Valami más is volt a levegőben.
Folyton rajtakaptam őket, hogy rám néznek. Anyám. Apám. Aztán gyorsan elfordítják a tekintetüket, mintha bűnösek lennének.
Eric özvegye, Laura, néhány sorral előttünk ült egyedül. A vállai remegtek, miközben az arcát törölgette. Valódi könnyek. Valódi fájdalom. Nem játszotta meg.
Amikor a szertartás véget ért, az emberek kettesével-hármasával távoztak. Néhányan megöleltek. Mások semmit sem mondtak. Alig vettem észre őket.
Odakint a szél feltámadt. Egy fa mellett álltam a parkoló közelében, csak levegőre volt szükségem.
Ekkor láttam meg Laurát, ahogy felém tartott valamivel a kezében.
“Lily” – szólított meg. A hangja remegett. “Ezt át kell adnom neked.”
“Mi ez?”
Felém nyújtott egy borítékot. A nevem volt ráírva Eric kézírásával.
“Azt kérte, hogy ezt adjam oda neked. Utána.”
Bámultam a borítékot. “Utána? Utána mi után?”
Elfordította a tekintetét. “Miután minden véget ér.”
Reszkető kézzel vettem el tőle. A boríték nehezebbnek tűnt, mint amilyennek lennie kellett volna.
“Mondott… még valamit?” kérdeztem.
Megrázta a fejét. “Nem. Csak annyit, hogy fontos.”
Nem nyitottam ki azonnal. Nem akartam. Még nem.
Csendben vezettem haza. A kocsiban ültem egy ideig, a borítékot az ölemben tartva. A nevem furcsán nézett ki az írásában. Mintha még mindig itt lenne. Mintha megszólalna, ha kinyitnám.
De nem tettem. Még nem. Az emlékeim visszavezettek hozzá. Hozzánk.
Eric sosem volt a melegszívű típus. Nem ölelt meg. Nem beszélgettünk éjszakákon át. Soha nem hívott csak azért, hogy megkérdezze, hogy vagyok.
De mindig megjelent. Eljött a középiskolai ballagásomra. Az első sorban ült, csendben, összekulcsolt kézzel.
Amikor tizenhat évesen influenzával kórházba kerültem, ott volt. Csak ült mellettem. Nem sokat mondott. De nem ment el.
Olyan volt, mint egy árnyék. Mindig ott volt. De soha nem volt igazán közel.
Néha, amikor rám nézett, éreztem valamit. Mintha mondani akarna valamit, de soha nem tette.
Rám pillantott, kinyitotta a száját, aztán újra becsukta. Most már soha nem fogja elmondani.
Bementem a házba, leültem a konyhaasztalhoz, és még egyszer megnéztem a borítékot. Aztán feltéptem a lezárását.
A benne lévő papír egyszer volt félbehajtva. Enyhe illata volt – régi könyvek és férfi parfüm. A kezem remegett, miközben kihajtogattam.
Drága Lily,
Nincs könnyű módja ennek a levélnek. Annyiszor elkezdtem és abbahagytam, hogy már megszámolni sem tudom. Ha ezt olvasod, akkor soha nem találtam meg a bátorságot, hogy a szemedbe mondjam. Sajnálom.
Lily… én nem csak a testvéred vagyok. Én vagyok az apád.
A szavak elhomályosultak előttem. A szívem megszorult. A gyomrom összerándult.
Tizenöt éves voltam. Fiatal. Ostoba. Szerelmes lettem valakibe, aki megijedt, amikor megtudta, hogy terhes. El akart menekülni, elhagyni mindent. A szüleim közbeléptek. Azt mondták, hogy téged ők fognak felnevelni – és hogy én lehetek a bátyád. Ez lett volna a legjobb neked.
De soha, egyetlen napig sem hagytam abba, hogy az apád legyek.
A könnyeim elhomályosították a betűket. A pulóverem ujjával töröltem le őket.