Budapest
Related Articles
„Te csak egy takarítónő vagy, tudd, hol a helyed!” – mondta neki a főnök. De senki sem tudta, hogy ki is ő valójában… Mígnem egy nap az egész iroda meglepődött… 😱😱😱😱 Anna takarítóként dolgozott egy nagy építőipari cégnél. Kissé bő, szürke köpenyében, a homlokára kötött kendővel a homlokán úgy tűnt, mintha árnyék lenne. A képet sárga gumikesztyűje tette teljessé, amely mintha örökre a kezére nőtt volna. Szinte beleolvadt a térbe, az iroda szerves részévé vált. A kollégák észrevétlenül elmentek mellette, véletlenül nekimentek, ráléptek a lábára, de Anna soha nem panaszkodott. Soha senki szemébe nem nézett, soha nem beszélt, és az első munkanapjától kezdve úgy viselkedett, mintha nem is létezne. Két év alatt senki sem tudott róla semmit. Csendben takarította a folyosókat, felmosta a padlót, kiürítette a szemeteseket, és olyan diszkréten tűnt el, ahogy megjelent. Az az éjszaka olyan volt, mint bármelyik másik. Az iroda üres volt, az alkalmazottak befejezték a munkájukat, becsukták a laptopjaikat és hazamentek. Anna besétált a vezérigazgató irodájába egy vödörrel és felmosóval a kezében. A főnök már elment, így nyugodtan takaríthatott. De hirtelen becsapódott az ajtó. Egy hangos beszélgetés állította meg a mozdulat közepén. Pál István, a cég vezérigazgatója lépett be, mögötte pedig a helyettese, Sárközi Viktor. Vitatkoztak. – Akkor keressen egy fordítóirodát – javasolta a helyettes. – Már megpróbáltuk – mondta ingerülten Pál. A legutóbbi projektünknél akkora marhaságokat beszélt, hogy a japánok majdnem cserbenhagytak minket. Nem kockáztathatom meg még egyszer. Viktor a homlokát ráncolta. – Akkor keresnünk kell valaki mást. – Kit? A japán szinkrontolmácsot nem lehet egyik napról a másikra megtanulni. A teremben feszült csend lett. Anna letette a vödröt, és felállt. – Tudok segíteni – mondta halkan. – Te csak egy takarító vagy, tudod, hol a helyed – mondta a főnök ingerülten. Másnap az egész iroda megdöbbent…..
Te csak egy takarítónő vagy – ismerd a helyed.” – mondta a főnöke. De senki sem tudta, ki is ő valójában… Egészen addig, amíg egy nap az egész iroda meg nem döbbent.
Anna egy budapesti építőipari cég irodaházában dolgozott takarítóként. Csendes, halk szavú nő volt, akit a legtöbben észre sem vettek. Szürke, kissé túlméretezett kabátot viselt, mindig ugyanazt a kopott kendőt kötötte a homlokára, és sárga gumikesztyűje már szinte második bőrré vált a kezén. Olyan volt, mint egy árnyék. Ahogy kitakarított, kiürítette a szemeteseket, és nesztelenül eltűnt a folyosókon, senki sem szentelt neki figyelmet.
Két év telt el így. Két év alatt senki sem kérdezte meg, honnan jött, miért dolgozik itt, vagy mit csinált korábban. Anna nem panaszkodott. Tette a dolgát, mosolygott, és minden reggel pontosan hét órára már ott volt a pult mögött, amikor a recepciós még a kávéját kortyolgatta.
Egyik este, amikor az épület már szinte teljesen kiürült, Anna a vezérigazgató irodájába lépett, hogy felmosson. Lehajolt, beáztatta a rongyot a vödörbe, amikor hirtelen nyílt az ajtó.
– Jézusom, már megint ez a rohadt zár – morgott egy ismerős hang.
Az ajtón Pál István, a cég vezérigazgatója lépett be, nyomában Sárközi Viktor, a helyettese. Mindkettejük arcán feszültség tükröződött.
– Holnap reggel kilenckor itt lesznek a japánok – mondta Pál, idegesen gesztikulálva. – És nincs tolmácsunk. Ha elbukjuk ezt a szerződést, lőttek a nyugat-keleti bővítésnek.
– Kereshetünk fordítóirodát – próbálta menteni a helyzetet Viktor.
– Legutóbb is ezt csináltuk! Emlékszel? Az a fiatal srác úgy leégetett minket, hogy a japánok majdnem felálltak az asztaltól! Nem hibázhatunk újra!
Anna felnézett a padlóról. Egy pillanatig tétovázott, majd letette a felmosót.
– Talán tudok segíteni – mondta halkan, de határozottan.
Mindkét férfi egyszerre fordult felé, mintha most vették volna csak észre, hogy nincs egyedül.
– Hogy micsoda? – kérdezte Pál. – Te csak egy takarítónő vagy, ismerd a helyed!
Anna nem szólt vissza. Bólintott, visszavette a felmosót, és folytatta a munkáját. A két vezető tovább vitatkozott, majd dühösen kiviharzottak az irodából.
Másnap reggel mindenki a tárgyalóterem körül sürgött-forgott. A japán üzletemberek már a recepciónál várakoztak, amikor Anna megjelent – de ezúttal nem gumikesztyűben és kabátban. Elegáns sötétkék öltönyt viselt, haját kontyba tűzte, és magabiztos léptekkel haladt a tárgyalóterem felé.
Az alkalmazottak ledöbbenve néztek utána. Valaki megkérdezte:
– Ez nem az Anna? A takarítónő?
Anna nem válaszolt, csak belépett a terembe. Ahogy kinyitotta az ajtót, és japánul köszöntötte a vendégeket, Pál és Viktor szinte ledermedtek.
– おはようございます、皆様。お越しいただきありがとうございます。 (Jó reggelt kívánok mindenkinek, köszönöm, hogy eljöttek.) – mondta tisztán, akcentus nélkül.
A japán üzletemberek elmosolyodtak, meghajoltak, és kifejezetten örültek, hogy valaki az anyanyelvükön szól hozzájuk. A tárgyalás elkezdődött. Anna nemcsak tolmácsolt, hanem segített tisztázni a kulturális különbségekből adódó félreértéseket is. Professzionális volt, meggyőző, nyugodt.