Vékony kutya jött ki az erdőből egy zsákkal a fogai között: a tartalma lesokkolta a turistákat…
– Kata, mondd meg őszintén… mi a jó égért egyeztem bele ebbe a túrába? – nyögte Gábor, a kissé túlsúlyos, állandóan izzadó programozó, miközben lehuppant egy kidőlt fára, és letörölte homlokáról az izzadságot. – A légkondis irodámban is lehetnék… ott legalább nem támadnak meg szúnyogok meg fűcsomók…
– Mert Ági, a feleséged, szó szerint könyörgött, hogy rángassalak ki a négy fal közül – felelte Kata, miközben a hátizsákjából elővett egy gyűrött turistatérképet. – Azt mondta: „Ha még egy hétig otthon marad, gyökeret ereszt a forgószékben.”
– Hát, ez nem szép – morogta Gábor, de elvigyorodott. – Pedig a forgószék legalább nem csúszik meg a mohán.
A társaság nevetett. Velük volt még Lajos bácsi is, a nyugdíjas vadász, aki csendben guggolt a tisztás szélén, valamit tanulmányozva a földön.
– Lajos bácsi, minden rendben? – szólt oda Kata.
A férfi nem válaszolt. Mozdulatlan testtartása azonban valami nyugtalanságot keltett Gáborban.
– Mi van ott? – kérdezte óvatosan.
– Lábnyomok – morogta Lajos bácsi anélkül, hogy felnézett volna. – Kutyától. Frissek. De furák.
– Ne pánikolj – tért vissza Gábor a térképhez. – Mondd meg inkább, hol vagyunk most? Körülbelül.
– A mocsár valahol négy kilométerre lehet – felelte Lajos bácsi. – Ha egyenesen megyünk, akkor egy kicsit közelebb, de ott már ingoványos.
Ekkor egy éles hang hasított bele az erdő csendjébe.
– Nézzétek! – kiáltott fel hirtelen Irén, az egykori biosztanár, aki nyugdíjasként is mindig kíváncsi szemmel vizslatta a természetet.
A csapat megfordult, és megpillantották.
A tisztás szélén egy rendkívül sovány kutya állt. Szőre csapzott volt, bordái kiálltak, a szeme azonban fényesen, intelligensen csillogott. A fogai között egy műanyag zacskót szorongatott.
– Ez… mi? – suttogta Kata. – Nem csak egy kóbor kutya?
– Lehet, hogy veszett? – kérdezte Gábor aggódva.
– Nem veszett – válaszolta Irén határozottan, miközben előrelépett. – Nézzetek a szemébe. Ott ész van. És az a zacskó… az nagyon is céltudatosan van nála.
A kutya, mintha hallotta volna, lassan közelebb lépett, és letette a zacskót a fűbe. Aztán pár lépést hátrébb húzódott, mintha jelezné: „Most ti jöttök.”
– Ez… furcsa – morogta Lajos bácsi. – Ilyet én még nem láttam.
Gábor óvatosan odasétált, és lehajolt a zacskóhoz. Egy kopott, régi bőrtárca volt benne. Benne egy gyűrött papír, remegő kézírással:
„Ha ezt valaki megtalálja: az Ördögmocsár mögötti szakadékban vagyok. Eltört a lábam. Harmadik nap. Segítség.”
– Ez… ez nem lehet igaz… – suttogta Kata.
– Egy ember van bajban! – kiáltotta Irén. – Berci hozta ide az üzenetet!
– Berci? – nézett rá Gábor.
– Hát most már Berci – vonta meg a vállát Irén. – Neve is legyen, ha már hősködik.
– Talán valami vicc? – próbálkozott Gábor. – Valami prank?
– Ezt a kézírást nem utánozná senki – morogta Lajos bácsi. – Ez igazi baj.
Gábor sóhajtott, majd bólintott.
– Rendben. Kata, Gábor, ti maradjatok itt. Mi Lajossal és Irénnel megyünk. És persze… Berci is jön.
– Én is jövök – vágta rá Irén határozottan. – Húsz évig vittem gyerekeket túrázni, nem ma kezdtem!
Berci előrelépett, és mintha értette volna a szavakat, megindult az ösvény felé. Elöl ment, néha megállt, szimatolt, visszanézett. Úgy vezetett, mintha maga ismerné az utat.
– Ez a kutya… – kezdte Irén.
– Valami különös benne – suttogta Lajos bácsi. – Nem egyszerű kóbor. És hozott egy cetlit. Gondolod, csak úgy?
Az erdő egyre sűrűbb lett. A fák alján sár csillogott, varjak károgtak a magasból. Hirtelen Berci megállt, megfeszült, morgott. A szőre felborzolódott.
– Mi az? – kérdezte Gábor.
– Vaddisznók – felelte halkan Lajos bácsi, miközben lekapta a válláról a vadászpuskát.