Budapest
Related Articles
A húgom arcára kiült döbbenet, amikor a nagymamánk ékszereit az ő dohányzóasztalára borítottam, pont a barátnői szeme láttára – az a pillanat felbecsülhetetlen volt. Sophia mindig mindent megúszott… egészen mostanáig. Néha a nyilvános megszégyenítés az egyetlen nyelv, amit az elkényeztetett emberek megértenek.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmit kell írnom. A család elvileg azért van, hogy megvédjen és szeressen. De néha épp azok bántanak meg legjobban, akik a legközelebb állnak hozzád. Én ezt a kemény utat jártam be.
Minden egy telefonhívással kezdődött.
Épp otthon dolgoztam, amikor megcsörrent a telefonom. A nagymamám, Carol hívott.
„Joyce, drágám… tudod, hol vannak az ékszereim?” – kérdezte remegő hangon.
Összeráncoltam a homlokomat, és letettem a laptopot. „Hogy érted ezt, nagyi?”
„Az ékszereim. A jegygyűrűm. Anyám gyöngysora. A karkötő, amit a nagyapád adott évfordulónkra. Mind… eltűntek.”
A gyomrom görcsbe rándult. Nagyi nem az a fajta ember, aki csak úgy elhagy dolgokat. Volt egy régi, nagy, fából készült ékszerdoboza, abban tartotta a legféltettebb kincseit.
Minden vasárnap kinyitotta, csak hogy gyönyörködjön bennük.
Nem az értékük miatt – ezek az ékszerek emlékeket hordoztak, egy tartalmas élet nyomait. És most eltűntek? Hogyan történhetett ez?
„Ne aggódj, nagyi” – mondtam, már a kulcsaimért nyúlva. „Máris indulok hozzád.”
Mire odaértem, a kanapén ült, előtte az asztalon az üres ékszerdoboz. A kezei remegtek, ahogy felemelte a fedelet.
Teljesen üres volt.
Összeszorult a mellkasom.
„Nagyi, járt nálad mostanában valaki?” – kérdeztem. „Olyasvalaki, aki elvihette?”
Habozott egy pillanatig, aztán suttogva mondta: „Sophia itt volt tegnap.”
Persze. Sophia.
Az én húgom. A család szeme fénye. Mindig többet akart – és meg is kapta. Már hónapok óta úszott az adósságban, de mégsem volt hajlandó dolgozni. Úgy gondolta, ő megérdemli a luxust, anélkül hogy megdolgozna érte.
Összeszorítottam az állkapcsom. „Mit mondott?”
„Furcsán viselkedett” – mormogta nagyi. „Azt mondta, ki szeretné próbálni az ékszereimet. Nem gondoltam semmi rosszra… de most…”
Elhallgatott, a szeme megtelt könnyel. Egyetlen csepp gördült végig ráncos arcán, fényes csíkot hagyva maga után.
Ez volt az a pont, ahol elszakadt nálam a cérna. Nem tudtam nézni, ahogy sír. Senkinek nincs joga bántani őt.
„Majd én elintézem” – ígértem, miközben szorosan átöleltem. „Ne aggódj.”
Nagyi megrázta a fejét. „Nem akarok bajt, Joyce. Ő a testvéred.”
„Attól még, hogy család, nem ad jogot arra, hogy lopjon tőled” – mondtam határozottan. „Bízd rám. Mindent vissza fogsz kapni!”
Egyenesen a szüleink házához hajtottam, ahol Sophia még mindig lakott. És mit láttam a felhajtón?
Egy vadonatúj, rikító piros kabriót.
El sem tudom mondani, milyen dühös lettem. Hirtelen minden értelmet nyert.
Berohantam a házba, és a konyhában találtam rá. A telefonját nyomkodta, mintha az egész világ a legnagyobb rendben volna.
Egyáltalán nem próbáltam finomkodni. „Hol vannak nagyi ékszerei?”
„Miről beszélsz?” – kérdezte, le sem vette a szemét a képernyőről.
„Ne játszd az ostobát, Sophia. A gyöngyök. A karkötő. A jegygyűrű. Hol vannak?”
Forgatta a szemét, aztán vállat vont. „Jaj, Joyce, nyugodj már le. Nem nagy ügy.”
Nem nagy ügy? Csak néztem rá hitetlenkedve.
„Úgyse hordta már őket! Csak ott porosodtak a dobozban. Közben nekem meg kellett egy kocsi. Ez épp akciós volt, szóval…” – megvonta a vállát és elvigyorodott. „Elzálogosítottam őket. Ennyi.”
„Komolyan, Sophia? Fogalmad sincs, mit tettél?” – kérdeztem. „ELLLOPTAD nagymama ékszereit.”
„Nem loptam el őket, Joyce. Csak… új célra használtam fel. Nagyi úgysem hordta már azokat.”
„Szóval logikusnak tűnt eladni őket?” – kérdeztem döbbenten.
„Ugyan már! Nagyinak nincs szüksége pénzre, nekem viszont igen. Ez a kocsi? Ez nem csak egy kocsi. Ez befektetés a jövőmbe. Komolyan vesznek az emberek, ha menő autód van. Ez az egész… imidzs.”
Ekkor döntöttem el, hogy ezt nem fogom annyiban hagyni.
Ha Sophia azt hiszi, hogy azt vehet el, amit akar, és hogy nagyi túl gyenge ahhoz, hogy visszavágjon, hát nagyot téved.