Budapest
Related Articles
Azt mondják, hogy nincs dühösebb egy megcsalt nőnél? Nos, még nem találkoztak olyan nővel, akit két éven át meglopott a férje és az anyósa.
Én az igazságban hiszek. Keményen dolgozom, tisztességes vagyok, és ugyanezt várom el cserébe. De néha az élet olyan csavart dob eléd, amely tökéletesen arra van kitalálva, hogy összetörje a szíved és felébressze a haragodat – ilyenkor nincs más választásod, mint előhívni magadból a bosszúálló istennőt.
Tudod, mi az igazán ironikus? Hogy azt hittem, Jeremyvel erős alapokra építkeztünk. Fiatalon házasodtunk össze, közös életet építettünk, és mindent feleztünk, ahogy a felnőttek. Ez volt a megállapodásunk – 50-50. Lakbér, bevásárlás, számlák. Minden.
Jeremy találta az albérletet.
– Bébi, ezt a helyet látnod kell – mondta egyik nap munka közben, izgatottan a telefonban. – Tökéletes lesz nekünk.
– Tökéletes hogyan? – kérdeztem mosolyogva.
– Két hálószoba, modern konyha és az az erkély, amire mindig is vágytál. És mindössze 2 000 dollár havonta… nem is rossz ebben a környékben.
Majd kicsattant az örömtől, miközben aznap este körbevezetett, és minden részletet úgy mutogatott, mintha egy új játékszert kapott volna.
– Felezzük, 1 000 dollár fejenként. Ahogy megbeszéltük – mondta, miközben hátulról átölelt az erkélyen. – Az első igazi közös otthonunk.
Megfordultam, megcsókoltam, és azt mondtam: – Tökéletesen hangzik.
Minden teljesen normálisnak tűnt – a bérleti szerződés, a fizetések, és az úgynevezett főbérlő. Egyetlen vörös zászló sem volt.
Aztán egy véletlenszerű decemberi estén, egy elromlott lift és egy beszélgetés mindent darabokra zúzott.
Egy hosszú, 12 órás kórházi műszak után fájó lábakkal léptem be a liftbe.
Az ötödik emeleten megállt a lift. Taylor, a fiatal, mindig vidám szomszédlány ugrott be mellém. Alig volt energiám erőltetett mosolyt küldeni felé.
– Hé! – csiripelte, majd oldalra billentette a fejét. – Ó, tudom már! Te Lorrie és Jeremy lakásában laksz, ugye?
A szavai úgy csaptak meg, mint egy pofon. – Lorrie?
– Igen, Jeremy anyja. Ő és a fia vették meg azt a helyet évekkel ezelőtt, amikor az épület felépült. Olyan okos befektetés volt! Mindig erről beszélt az épület gyűlésein.
Mintha kifordult volna a világ. – Épületgyűlések?
– Ó, igen, soha nem hagyta ki egyiket sem. Mindig arról beszélt, hogy mennyit keresett rajta, amikor az előző lakók elköltöztek. Aztán Jeremy beköltözött az exével… de az nem tartott sokáig. És most te!
Úgy kapaszkodtam a lift korlátjába, hogy az ujjaim elfehéredtek. – Az exe is itt lakott?
Taylor mosolya elbizonytalanodott. – Ó… ó, ne. Te nem tudtad? Lorrie mindig dicsekedett vele, hogy milyen jól működik a rendszer, hogy a család kezeli a bérleményt…
A lift ajtaja kinyílt, de én nem tudtam megmozdulni.
– Nancy? – Taylor finoman megérintette a karomat. – Teljesen elsápadtál. Sajnálom, azt hittem, tudod.
– Nem – suttogtam, kilépve a liftből. – De örülök, hogy most már tudom.
A fülem csengett, miközben a lakásunk felé sétáltam. Jeremy birtokolja a lakást?
Nem, nemcsak ő. Az anyja is.
Két éven át adtam oda a kemény munkával megkeresett pénzemet a férjemnek, azt gondolva, hogy együtt fizetjük a lakbért. De nem volt főbérlő. Nem volt bérleti szerződés. Az egész egy hazugság volt.
Alig tudtam bejutni az ajtón, a kezem remegett. A férjem meghamisított mindent – a főbérlőt, a szerződést, az egész helyzetet. Elvette a két év alatt összegyűlt 24 000 dolláromat, és szépen elosztotta az anyjával. Hogyan árulhatta el a saját feleségét?!
Le kellett ülnöm. Ki kellett találnom, hogyan fogom porig égetni Jeremy világát.
Aznap éjjel kutatni kezdtem. Az ingatlan-nyilvántartások nyilvánosak, és ott volt feketén-fehéren – a tulajdonjog az ő nevükön állt, öt évvel ezelőtt vásárolták meg közösen. Még egy közös jelzáloghitelt is felvettek rá. Istenem, mekkora idióta voltam.
A telefonom rezgett. Üzenet Jeremy-től:
„Anyával elmentünk inni. Ne várj meg. Szeretlek!”
Ránéztem az üzenetre, és jéghideg érzés futott végig rajtam. A fotógalériámba léptem, megkerestem egy képet a tavalyi karácsonyról. Ott voltunk mi hárman – Jeremy, én, és az anyja a kanapén. Már akkor is loptak tőlem.
Felhívtam a legjobb barátnőmet, Sarah-t.
– Ők birtokolják – mondtam, amint felvette.
– Kik birtokolnak mit?
– Jeremy és az anyja. Ők birtokolják az egész lakást. Két éve úgy fizetek nekik lakbért, mintha albérlők lennénk.
– Mi?! Te jó ég!
– 24 000 dollár, Sarah.
– Nancy, ez borzasztó! De nem fogják ezt megúszni.
– Hát persze, hogy nem.
A konyhába rohantam, kirántottam egy fiókot, és előhúztam a bérleti szerződést, amit mutatott nekem, amikor beköltöztünk. Átfutottam minden sort. Valódinak tűnt. Még egy fickó neve is szerepelt rajta, mint állítólagos főbérlő.
De most már tudtam az igazságot. Mindent meghamisított. Ő és az anyja zsebre tették a pénzemet, elosztották egymás között, és valószínűleg végig rajtam nevettek, amiért ennyire ostoba voltam.
Megmarkoltam a telefonomat és tárcsáztam.
„Szia, drágám” – mondtam, erőltetve a könnyed hangot. „Mikor is esedékes a lakbér?”
„December 28.” – felelte habozás nélkül.
Elmosolyodtam. Tökéletes.
Mert épp akkor döntöttem el, hogy pontosan hogyan fogom rávenni, hogy megfizessen… kezdve az első lépéssel: A Csapda.
Két hétig Oscar-díjas alakítást nyújtottam.
– Bébi – mondtam egyik este –, anyukád meghívott minket vasárnapi vacsorára. Süssem azt a karamellás pitét, amit annyira szeret?
Jeremy felnézett a telefonjából, elmosolyodott. – Te vagy a legjobb, tudtad?
Visszamosolyogtam. – Ó, nagyon is tudom.
Aznap este az anyósházában ültem, mosolyogva adogattam a krumplipürét, és nevettem a vicceiken. Mintha nem tudtam volna, hogy tolvajok.