A hó lassan hullott a füsttel teli levegőbe, és ahogy a pelyhek földet értek, feketévé váltak a hamutól. A mentőautó piros fényei villogtak a szürke ég alatt, tűzoltók járkáltak fel-alá, halk utasításokat kiabálva. Az utca végén, a még füstölgő romok szélén egy idős férfi állt mozdulatlanul.
Karjaiban egy apró, sápadt színű kiscica remegett.
A férfi kabátja koromfekete volt – nem azért, mert eredetileg is sötét színű lett volna, hanem mert szinte teljesen ellepte az éjszakai tűz nyoma. A hamu apró pelyhekben szitált alá a kabátjára, a szemüvege peremére, még a kopasz fejére is. De ő nem törődött vele.
Nem törődött semmivel. Csak tartotta a cicát.
– „Uram, jól van?” – szólítottam meg óvatosan, amikor közelebb értem. A hangom is elcsuklott a látványtól.
A férfi alig hallhatóan válaszolt:
– „Minden odalett… a ház… az emlékek… Klára képei… minden. Csak ő maradt nekem.”
Megálltam mellette. A cica a kabátja alá bújt, csak az orrocskája látszott ki, és az a halk dorombolás, ami annyira disszonáns volt ebben a romos, dermedt világban.
– „Tamás vagyok” – tette hozzá halkan. – „Ő pedig… ő Cirmi.”
A tűz éjjel ütött ki. A régi, fából készült kertes ház, ahol Kovács Tamás élt, nem tudott ellenállni a lángoknak. Mire a szomszéd észrevette a füstöt, és hívta a tűzoltókat, már késő volt.
Tamás, aki akkor is épp a felesége fényképeit nézegette, érezte a füstöt. Át akart menni a konyhába – de a mennyezet megreccsent.
– „Itt a vég” – gondolta.
És akkor meghallotta a nyávogást.
A szekrény alól jött. A sarokból. Egy rémült, halk hang, amit bárki más talán elengedett volna.
Tamás azonban letérdelt, és kézzel húzta ki a kiscicát a füstből, a lángok közül. A karjába kapta, és az udvar felé menekült.
Mire a ház összedőlt, ő már kint állt. A mentők nem hitték el.
– „Hogyan élte ezt túl?” – kérdezte az egyikük.
– „Nem tudom… csak mentem. Mintha Klára súgta volna, hogy merre.”
Másnap reggel.
Miután láttam őt ott állni a romok előtt, nem tudtam otthagyni. Megkérdeztem:
– „Van hová mennie?”
Tamás megrázta a fejét.
– „Nem maradt semmi. De… csak egy kis meleg kellene Cirminak. Meg egy kevés tej.”
Azt feleltem:
– „Akkor jöjjenek velem.”
Hazavittem őket. A lakásomban előszedtem egy puha takarót, meleg tejet tettem a cicának, és a fotelben helyet kínáltam Tamásnak.
Ott ültek, Cirmi az ölében dorombolt, Tamás pedig lehunyta a szemét.
– „Köszönöm…” – mondta. – „Nem nekem. Neki. Ő… az én kapaszkodóm.”
Csendben ültünk. A cica melegen szuszogott, Tamás pedig mesélni kezdett.
– „Klára mindig azt mondta: ha egyszer meghalok, ne hagyj magadra egyedül. Hát… most ő halt meg. De ezzel a kis jószággal mintha valamit visszakaptam volna tőle. Néha úgy érzem, a lelke bújt ebbe a cirmoskába.”
A hangja elcsuklott.
– „Egy év telt el azóta, hogy Klára elment. A ház még az övé volt… a kert, a képek, a nagyszekrény… minden ott maradt vele. Tegnap este még gyertyát gyújtottam a fényképének.”
– „És ma hajnalban minden eltűnt.” – fejeztem be helyette.
Tamás bólintott.
– „De Cirmi maradt. Ő visszanézett rám a tűz közepén. És azt éreztem, van még dolgom.”
Napok teltek el.
Tamás nálam maradt. Cirmi minden reggel a párnáján aludt, mintha mindig is együtt éltek volna. A férfi szinte minden este mesélt valamit Kláráról.