Az út szélén négy boxer kölyökkutyát találtam, és az egyikükön volt egy nyakörv, ami teljesen megváltoztatta a helyzetet. A 47-es főúton hajtottam keresztül egy zaklatott, rohanós reggelen, amikor valami szokatlanra lettem figyelmes az út szélén. Négy apró boxer kölyök bújt össze az árokparton, csupa sár volt mind, és úgy reszkettek, mint őszi levelek a hideg szélben. Mellettük egy félig szétázott, összedőlt kartondoboz árválkodott. Nem akartam megállni. Már így is késtem egy fontos ügyféltalálkozóról, és a reggelem sem volt valami rózsás. Mégis, ahogy rájuk néztem… nem tudtam továbbmenni. Sehol egy ház, se anyakutya, se gazda – csak a négy csöppség a semmi közepén. Félrehúzódtam, leállítottam az autót, előkaptam a kocsiban heverő régi pulcsit, és siettem feléjük. Ekkor még nem sejtettem, hogy az egyikük nyakörvén egy apró cetli rejlik, amelyen mindössze két kézzel írt szó áll – és ez örökre megváltoztat mindent…
Nem a tiéd!” – Négy kiskutya az út szélén, és egy nyakörv, ami mindent megváltoztatott
Egy zsúfolt kedd reggelen, amikor már harmadszor néztem az órára, és idegesen nyomtam a gázpedált, valami váratlan dologra lettem figyelmes a 47-es főút mentén. A lehajtónál, a bokrok tövében, egy félig összedőlt kartondoboz mellett négy apró boxer kölyök kuporgott. Csupa sár volt mind, és úgy reszkettek, mint az őszi falevelek a szélben.
— „Ez most komoly?” — morogtam magamban, miközben a kormányt szorongattam. Egy fontos tárgyalásra siettem, és már így is késésben voltam. De nem tudtam csak úgy továbbhajtani.
A kocsimat félrekormányoztam, és megálltam. Az ajtót becsaptam, és az anyósülésről előkaptam egy régi pulcsit, amivel legalább egy kicsit betakarhatom őket. Ahogy közelebb értem, a kölykök még jobban összebújtak, mintha próbálnák elrejteni magukat a világ elől.
— „Nincs is itt anyakutya…” — suttogtam, ahogy körbenéztem. Sem ház, sem istálló, sem egyetlen ember a közelben. Csak a négy pici kutya és az elázott doboz.
Gyorsan felkaptam őket, és betettem az autóba.
Otthon egyenesen a mosókonyhába vittem őket, ahol langyos vízzel lemostam róluk a sarat. Egy csomó törölközőbe bugyolálva szárítottam őket, és próbáltam elhinni, hogy tényleg jól tettem, hogy hazahoztam őket. Már épp le akartam fotózni őket, hogy feltöltsem a „Keresem a gazdám” Facebook-csoportba, amikor észrevettem valami furcsát.
Az egyik kutyán, a legkisebben, sárga nyakörv volt. Megviselt, koszos darab, de volt rajta egy kézzel írt kis cédula. Kibontottam, és a jegyzetre pillantva megfagyott a vér az ereimben.
„Nem a tiéd.”
— „Mi a fene…” — motyogtam, és a papírt újra meg újra elolvastam.
Délután szóltam Tóth Attilának, a barátomnak, aki állatorvosi asszisztens. Amint meglátta a cédulát, elkomorodott, és hosszan hallgatott.
— „Láttam már ilyet… vagyis valami hasonlót.” — mondta végül, de nem nézett a szemembe. — „Nem tudom megmondani, hol. De… ez nem véletlen.”
— „Azt akarod mondani, hogy direkt hagyták ott őket?” — kérdeztem. — „Ez egy üzenet?”
Attila bólintott.
— „Ez figyelmeztetés lehet. Vagy épp fenyegetés. Egyes körökben… bizonyos kutyákat nem hagynak csak úgy el. És nem akarnak nyomot hagyni.”
Másnap reggel, miközben zártam a bejárati ajtót, a „Nem a tiéd” mondat visszhangzott a fejemben. Vajon ki írhatta ezt? És miért?
Délután Attila visszajött egy mikrochip-leolvasóval. A négy kiskutya közül csak a sárga nyakörvesnél pittyent a készülék.
— „Van chipje.” — jegyezte meg halkan, miközben leolvasta a számot.
A chip alapján sikerült beazonosítani egy állatorvosi rendelőt valahol Baranya megyében. Felhívtuk őket, de a recepciós meglepve közölte:
— „Az a chip évekkel ezelőtti. Nem tartjuk nyilván az akkori tulajdonost… és különben is, nyolchetes kölyköknél ez furcsa.”
Minden egymásnak ellentmondott. A kiskutya túl fiatal volt, a chip régi, és senki nem vállalta érte a felelősséget.
Attila ekkor már nem is próbálta rejteni a gyanúját:
— „Vannak emberek… akik kutyákat tenyésztenek egészen sötét célokra. Harcra. És még rosszabbra.”
— „Ez most komoly?” — kérdeztem. — „Ez itthon is létezik?”
— „Igen, sajnos. És ha ez a sárga nyakörv egy jelzés… akkor ezeket a kölyköket lehet, hogy valaki vissza akarja szerezni.”
A gyomrom görcsbe rándult. Egyértelmű volt: ezeket a kölyköket nem posztolhatom ki csak úgy a netre. Veszélyes lenne.
A következő négy napban bujkáltam.
A kölykök a ház hátsó részében voltak elzárva, a régi spájzból kialakított mosókonyhában, vastag plédekkel kibélelt kis dobozban. Kedvesek voltak, csupa játék és ügyetlen tappancs. Az ember nehezen képzelte volna, hogy valaha bármilyen sötét ügybe keveredhettek volna.
Mégis, minden ajtócsapódás, minden idegen lépés az udvaron pánikot hozott rám. A kutyákat nem vittem állatorvoshoz. Nem tettem ki róluk képet a netre. És legfőképp: senkinek nem szóltam, csak Attilának és a szomszéd Jankovics Jesszának.
— „Ha bármi gyanúsat látsz, kérlek, azonnal szólj.” — mondtam Jessának, mikor egyik délután áthoztam neki egy tál meleg pogácsát.
— „Mi történt, Feri? Olyan, mintha bujkálnál valami elől.” — kérdezte halkan.
— „Majd elmesélem, de most csak annyit mondok: jobb, ha senki sem tudja, hogy nálam van négy kiskutya.”
Jessza bólintott. Ő mindig is értette, mikor nem kell kérdezni tovább.
Az ötödik nap estéjén történt.
Már éjfél is elmúlt, mikor meghallottam a sóder ropogását az udvaron. A reflektorok nem világítottak, de a holdfényben így is jól láttam: egy rozsdás, régi terepjáró gurult be a kapun keresztül, valaki nyilván betolta kézzel, mert motorhangot nem hallottam.