Nem a tiéd!” – Négy kiskutya az út szélén, és egy nyakörv, ami mindent megváltoztatott

Egy zsúfolt kedd reggelen, amikor már harmadszor néztem az órára, és idegesen nyomtam a gázpedált, valami váratlan dologra lettem figyelmes a 47-es főút mentén. A lehajtónál, a bokrok tövében, egy félig összedőlt kartondoboz mellett négy apró boxer kölyök kuporgott. Csupa sár volt mind, és úgy reszkettek, mint az őszi falevelek a szélben.

— „Ez most komoly?” — morogtam magamban, miközben a kormányt szorongattam. Egy fontos tárgyalásra siettem, és már így is késésben voltam. De nem tudtam csak úgy továbbhajtani.

A kocsimat félrekormányoztam, és megálltam. Az ajtót becsaptam, és az anyósülésről előkaptam egy régi pulcsit, amivel legalább egy kicsit betakarhatom őket. Ahogy közelebb értem, a kölykök még jobban összebújtak, mintha próbálnák elrejteni magukat a világ elől.

— „Nincs is itt anyakutya…” — suttogtam, ahogy körbenéztem. Sem ház, sem istálló, sem egyetlen ember a közelben. Csak a négy pici kutya és az elázott doboz.

Gyorsan felkaptam őket, és betettem az autóba.

Otthon egyenesen a mosókonyhába vittem őket, ahol langyos vízzel lemostam róluk a sarat. Egy csomó törölközőbe bugyolálva szárítottam őket, és próbáltam elhinni, hogy tényleg jól tettem, hogy hazahoztam őket. Már épp le akartam fotózni őket, hogy feltöltsem a „Keresem a gazdám” Facebook-csoportba, amikor észrevettem valami furcsát.

Az egyik kutyán, a legkisebben, sárga nyakörv volt. Megviselt, koszos darab, de volt rajta egy kézzel írt kis cédula. Kibontottam, és a jegyzetre pillantva megfagyott a vér az ereimben.

„Nem a tiéd.”

— „Mi a fene…” — motyogtam, és a papírt újra meg újra elolvastam.

Délután szóltam Tóth Attilának, a barátomnak, aki állatorvosi asszisztens. Amint meglátta a cédulát, elkomorodott, és hosszan hallgatott.

— „Láttam már ilyet… vagyis valami hasonlót.” — mondta végül, de nem nézett a szemembe. — „Nem tudom megmondani, hol. De… ez nem véletlen.”

— „Azt akarod mondani, hogy direkt hagyták ott őket?” — kérdeztem. — „Ez egy üzenet?”

Attila bólintott.

— „Ez figyelmeztetés lehet. Vagy épp fenyegetés. Egyes körökben… bizonyos kutyákat nem hagynak csak úgy el. És nem akarnak nyomot hagyni.”

Másnap reggel, miközben zártam a bejárati ajtót, a „Nem a tiéd” mondat visszhangzott a fejemben. Vajon ki írhatta ezt? És miért?

Délután Attila visszajött egy mikrochip-leolvasóval. A négy kiskutya közül csak a sárga nyakörvesnél pittyent a készülék.

— „Van chipje.” — jegyezte meg halkan, miközben leolvasta a számot.

A chip alapján sikerült beazonosítani egy állatorvosi rendelőt valahol Baranya megyében. Felhívtuk őket, de a recepciós meglepve közölte:

— „Az a chip évekkel ezelőtti. Nem tartjuk nyilván az akkori tulajdonost… és különben is, nyolchetes kölyköknél ez furcsa.”

Minden egymásnak ellentmondott. A kiskutya túl fiatal volt, a chip régi, és senki nem vállalta érte a felelősséget.

Attila ekkor már nem is próbálta rejteni a gyanúját:

— „Vannak emberek… akik kutyákat tenyésztenek egészen sötét célokra. Harcra. És még rosszabbra.”

— „Ez most komoly?” — kérdeztem. — „Ez itthon is létezik?”

— „Igen, sajnos. És ha ez a sárga nyakörv egy jelzés… akkor ezeket a kölyköket lehet, hogy valaki vissza akarja szerezni.”

A gyomrom görcsbe rándult. Egyértelmű volt: ezeket a kölyköket nem posztolhatom ki csak úgy a netre. Veszélyes lenne.

A következő négy napban bujkáltam.

A kölykök a ház hátsó részében voltak elzárva, a régi spájzból kialakított mosókonyhában, vastag plédekkel kibélelt kis dobozban. Kedvesek voltak, csupa játék és ügyetlen tappancs. Az ember nehezen képzelte volna, hogy valaha bármilyen sötét ügybe keveredhettek volna.