Budapest
Related Articles
Odabent csend volt.
Nem az a megszokott, poros csend, amit egy elhagyatott ház rejteget, hanem sűrű, tapintható, már-már élő csend. Az a fajta, amelytől az ember mellkasa összeszorul, már akkor, amikor még csak az ajtóhoz ér.
– Itt… valami nincs rendben – suttogta Kata, a legidősebb testvér, miközben előhúzta a rozsdás kulcsot a rozsdás bádogdobozból, amit anyjuk mindig ugyanott, a küszöb alá rejtett. Ott volt most is, ahol mondta.
A kulcs megfordult a zárban. Az ajtó nyikordulva tárult fel, és a három testvért – Katát, Danit és Zsófit – mintha egyszerre rántotta volna be valami másik világba.
A viskó tiszta volt. Rendezetten, mély rendben. Az asztalon, egy kopott abroszon, egy váza állt. Száraz virágok voltak benne, de olyan elegánsan elrendezve, mintha csak tegnap hozta volna valaki a mezőről.
– Ki járt itt? – kérdezte Dani halkan, körbekémlelve.
– Talán… a szomszédok? – próbálkozott Zsófi, a legkisebb, de a hangja elhalt a mondat közepén. Régóta nem élt már senki a faluban. Se szomszéd, se járókelő.
A falon egy bekeretezett fotó lógott – a három testvér, még gyerekként. Pormentes, tiszta. Alatta egy kis füzet.
Kata odalépett, felemelte, és hangosan olvasni kezdett:
„A 3452. nap nélkületek. Megtanultam kenyeret sütni abból, amit az erdőben találok. Éjjel jönnek a farkasok, de már nem félek. Azt álmodtam, hazajöttök. Szépek lettetek.”
Az oldal alján egy mosolygós arc volt rajzolva, gyermekien egyszerűen.
Kata letette a füzetet az asztalra. Keze remegett.
– Ez az ő írása… de hát… meghalt, nem?
Dani némán bólintott, majd kinyitotta a hátsó szoba ajtaját. Az volt anyjuk kedvenc kis kuckója, ott aludt mindig.
A szoba olyan volt, mint egy időbe fagyott emlék.
Az ágy gondosan megvetve. Az éjjeliszekrényen egy csésze, benne megkeményedett, megszáradt tea. Mellette egy nyitott könyv, a lapok közepén megállva.
De ami a legszíven ütőbb volt: a fotelben egy alak ült. Egy törékeny sziluett, egy régi, virágmintás kendőbe burkolózva.
– Te jó ég… – suttogta Dani.
A test nem mozdult. A haj hófehér volt, hosszú copfban összefogva. A kezek száraz ágakhoz hasonlítottak. Az ölében egy finoman hímzett zsebkendő feküdt – rajta minden gyermek neve: Kata, Dani, Zsófi.
– Ez nem lehet igaz… – motyogta Zsófi. – Ez… ő?
Kata közelebb lépett. Megérintette a kezet. Hideg volt.
Térdei megrogytak. Igaz volt. A testükben addig megfagyott bűntudat most kitört, és némán zúdult rájuk.
És ekkor… a halotti csendet egy halk zörej törte meg. Valahonnan a sarokból.
– Mi volt ez? – kérdezte Dani, felegyenesedve.
Egy fiók. Magától kinyílt, mintha valaki, valami… hívná őket.
Dani odalépett. A fiókban egy sárga boríték lapult. Ráírva: „Ha valaha lesz bátorságotok visszajönni…”
– Nyisd ki – mondta Kata rekedt hangon, miközben lassan felállt a fotel mellől. – Nézd meg, mi van benne.
Dani finoman kibontotta a borítékot. A benne lévő papírok régiek voltak, megsárgultak, az idő szélén kikezdte őket, de a tinta még mindig élénken égett rajtuk.
Pár régi bankjegy hullott ki először.
Zsófi értetlenül pislogott.
– Pénz? Hogy került ez ide? Ő… ő mindig azt mondta, nincs semmije.
Dani felolvasta a mellékelt levelet:
„Megbocsátok nektek. De nem felejtek. És ti sem kéne, hogy elfelejtsetek. Itt minden perc fájt. De minden perc az enyém volt. Jobban szerettelek benneteket, mint saját magamat.”
Egy hosszú, éles csend követte a sorokat. A házban egyszerre mintha könnyebb lett volna a levegő. A napfény lágyan szűrődött be az ablakon, és a padlóra mintákat festett.
Zsófi lerogyott egy kisszékre, tenyerébe temetve az arcát.
– Miért nem jöttem korábban? Miért gondoltam, hogy… majd egyszer csak?
– Mert féltél – mondta Kata halkan. – Mindannyian féltünk. Néha a bűntudat jobban bénít, mint a fájdalom.
Dani az asztalhoz lépett, kezébe vette a füzetet, amelyből korábban Kata olvasott.
– Itt van még bejegyzés… nézzétek csak:
„Ziua 3461. Astăzi m-am rugat. Nu pentru mine. Pentru ei. Să fie bine. Să nu mă uite de tot.”(3461. nap. Ma imádkoztam. Nem magamért. Értük. Hogy jól legyenek. Hogy ne felejtsenek el teljesen.)
– Ezt írta… miközben mi éltük az életünket. Külföldön, munka, gyerekek, hitelek… és ő itt ült, egyedül – mondta Kata, hangjában egyre több elfojtott fájdalommal.