Budapest
Related Articles
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! 😱 Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben. Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte. – Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon. Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt. – Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket. Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó. – Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor. – Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem. – Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj. Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé. Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok. A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék. – Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében. Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele… Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom. A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos. Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete. A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja. Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte. Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne. És akkor… valaki megérintette az arcát…..kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT……
A megtört öreg és a hó alatt szunnyadó remény
Sándor lassú léptekkel haladt végig az ismerős utcán. A hideg szél arcul csapta, ahogy haladt előre, de ő csak lehajtotta fejét, és ment tovább. Minden lépésével egy-egy emlék nehezedett a vállára – ez volt az utca, ahol felnevelte a fiát, ahol feleségével évtizedeket élt. Most mégis úgy érezte, idegen lett itt.
Amikor hazaért, a régi, kopott ajtó mögött nem a megszokott melegség várta. A lakásban ott állt a fia, Tamás, mellette pedig a menye, Andi – mindketten komor arccal.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás kimérten.
Sándor levette a kopott kabátját, közben próbált nyugodt maradni, de valami fojtogató érzés telepedett rá.
– Meghoztuk a döntést – folytatta a fia hűvös hangon. – El kell hagynod a házat.
– Tessék? – kérdezte döbbenten Sándor. – Ez az én otthonom… az utolsó fillérig én fizettem érte.
Andi némán állt férje mellett, tekintete kerülte az öregét.
– Volt a te otthonod – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Papíron minden a nevemre került, amikor aláírtad a meghatalmazást. Emlékszel?
Sándor megtántorodott, mintha egy pofont kapott volna. Igen, emlékezett. Akkor még azt hitte, bízhat a fiában.
– Egy heted van, hogy elhagyd a lakást – zárta le a beszélgetést Tamás.
Sándor szó nélkül bement a régi szobájába. Egyetlen társa most egy ütött-kopott bőrönd volt – még az apjától örökölte. Elkezdett pakolni: néhány ing, egy-két könyv, egy doboz régi fénykép.
A keze remegett, amikor az albumot felütötte. Ott volt Tamás hatévesen, tortával a kezében. Ott volt a felesége mosolyogva. Mindaz, amit felépített… most egyetlen bőröndbe préselődött.
– Hol fogok élni? – suttogta maga elé.
Egy hét múlva már nem volt otthona. Csak ment… céltalanul. Csak egy kabát volt rajta, és a bőröndöt húzta maga után. A léptei hangtalanul koppantak a nedves betonon.
A parkban, egy kietlen padon rogyott le. Az emberek körülötte jöttek-mentek – senki sem figyelt rá. Egyedül volt. Hideg volt. A teste elnehezült, a szeme lecsukódott.
A hó lassan szitált, vastagon betakarta. Mintha a természet maga akarta volna eltakarni őt a világtól.
Aztán… valaki megérintette az arcát.