Egy szép tavaszi délelőtt besétáltam egy virágüzletbe, hogy csokrot vásároljak a feleségemnek és a kislányomnak. Már ki is választottam egy szép kis tavaszi válogatást, amikor megakadt a szemem az ajtóban álldogáló idős bácsin.

Régi, kopott esőkabát volt rajta, vasalt, de kifakult nadrág, gumicsizma, és a kabátja alatt egy sima, kék-fehér kockás ing. Nem tűnt hajléktalannak, inkább csak szegény volt. De volt benne valami megmagyarázhatatlan méltóság, egyenes tartás, tiszta tekintet.

A fiatal eladólány odalépett hozzá, szinte rá sem nézett, csak lekezelően szólt:

– Mit álldogál itt, bácsi? Elijeszti a vevőket.

Az öreg úr nem vitatkozott, csak halkan mondta:

– Ne haragudjon, kisasszony… mennyibe kerül egy szál mimóza?

A lány felsóhajtott és bosszúsan vágta rá:

– Maga megbolondult? Ránézésre sincs magánál pénz. Miért kérdez ilyeneket?

Az öreg előkotort a zsebéből három összegyűrt tízforintost, és óvatosan kérdezte:

– Esetleg akad valami harmincért?

Az eladó durcásan nézte a pénzt, majd a kosárból kivett egy félig letört, szinte száradó mimózaszálat.

– Tessék, vigye ezt, aztán menjen.

Az öreg úr úgy fogta meg a virágot, mintha valami kincset kapott volna. Óvatosan próbálta kiegyenesíteni a szárat. Akkor vettem észre, hogy egy könnycsepp gördült le a ráncos arcán. Olyan kétségbeesés tükröződött rajta, hogy elszorult a szívem.

Odaléptem a pultos lányhoz, és indulatosan szóltam:

– Tudja maga, mit csinál? Van magában egy csepp együttérzés?

A lány elsápadt, nem válaszolt. Csak pislogott rám.

– Mennyi az egész kosár virág?

– Tessék? Ööö… olyan kétszáz euró körül – hebegte.

Kifizettem, felemeltem a kosarat, és odaléptem a bácsihoz.

– Tessék, ez mind az Öné. Ön sokkal jobban megérdemli, mint ez a lány itt. Kérem, adja át a feleségének a legszebb csokrot.

Az öreg csak állt, és nem hitte el, amit lát. Elmosolyodott. Sírva nevetett. De még mindig szorongatta azt a csálé mimózát.

– Jöjjön, menjünk együtt. Meghívom egy szelet tortára és egy üveg jó borra – mondtam.

Beültünk a közeli kisboltba. Vettem neki egy csokoládétortát és egy üveg Cabernet Sauvignont.

– Ne aggódjon, bácsi – mondtam neki. – Nekem van pénzem, de Önnek van valami, amit pénzért nem lehet venni: szerető feleség. Legyen büszke rá, és tegye boldoggá!

– Már negyvenöt éve együtt vagyunk… – szipogta halkan. – Nagyon beteg. De nem jöhettem üres kézzel a születésnapján… Köszönöm, fiam… köszönöm.

Kriszta a tükör előtt forgolódott a menyasszonyiruha-szalon próbafülkéjében, és egyik ruhát a másik után próbálta fel, miközben csillogó szemekkel nézte magát.

– Mint egy mesehercegnő – suttogta magának boldogan. – És az én Balázsom a hercegem…

Boldog volt. Nagyon. Hiszen nem csak szép ruhát kapott, hanem egy olyan vőlegényt, akiről sok lány csak álmodhat: gazdag, sportos, udvarias, figyelmes, és mellette még kedves is. A lány sokáig nem mert hinni abban, hogy neki is kijár a boldogság.

Mert Kriszta árva volt. De nem úgy, ahogy az emberek általában gondolják. Nem a sors vitte el a szüleit. Az anyja egyszerűen… lemondott róla. Szülés után egyetlen pillantást sem vetett a kisbabára, nevet sem adott neki, csak elrohant a kórházból, mintha semmi sem történt volna.

Így került Kriszta a csecsemőotthonba, majd az állami árvaházba. A nővér, aki aznap ügyeletes volt, ő nevezte el a kislányt. Kriszta.

Gyerekként sokat szenvedett. Elhanyagolták, bántották, megalázták. Ha nem lett volna a legjobb barátnője, Eszter, valószínűleg nem is élte volna túl.

Eszterrel mindent együtt éltek meg – hideget, éhséget, bántalmazást. Egymás támaszai voltak. Két kicsi, de erős lélek.

És mindketten szőkék voltak, hosszú hajjal, fonott copffal. Senki sem tudta olyan bonyolultan befonni Kriszta haját, mint Eszter. Apró szalagokat fűzött bele, színeseket, csillogósat – gyönyörűek voltak.

Egy napon, amikor hetedikesek voltak, az árvaház egy ritka eseményre vitte őket: kirándulás a közeli folyóhoz. A gyerekek örömmel vetették magukat a vízbe. Eszter és Kriszta úgy döntöttek, hogy átúsznak a túlpartra, hogy szedjenek vízililiomot. Pedig nem tudtak rendesen úszni.

Félúton Kriszta lábát görcs fogta el, és elmerült. Eszter nem habozott. Utána ugrott, és valahogy felszínre hozta. De ő maga… eltűnt.