– Kérlek… hozzátok el nekem Círmit. El kell búcsúznom tőle… Ne tegyétek erőszakkal a táskába, szóljatok hozzá. Mindent ért. – suttogta gyengén István bácsi, a kórházi ágyon.

A fia, Balázs, bólintott. A torka elszorult, de indult is, hogy hazahozza az öreg cicát.

István mindig is különleges, mély gyengédséggel viseltetett az állatok iránt. Ez nem csupán múló szeszély volt, hanem lénye legmélyebb szöveteibe szőtt alaptulajdonság, olyan, mint a légzés vagy a szívverés. Már kisfiúként vonzódott minden élőlényhez – legyen az kóbor macska a hátsó udvarban, félénk mezei egér a kert végében vagy tüskés sün, aki egy bokor alatt gombóccá húzta össze magát.

Mindegyiknek helyet talált a hatalmas szívében — és amikor csak tudta, a házában is. Így az élete sosem volt üres vagy unalmas. Mindig volt valaki, aki dorombolt az ölében, valaki, aki mancsával kérte a simogatást, vagy kíváncsi szempár kukucskált ki egy ketrecből vagy akváriumból.

A sors, amely sosem dolgozik véletlenszerűen, még fiatalon hozzásegítette egy társra: Évára. Egy nőre, aki nemcsak elfogadta István furcsa szenvedélyét, hanem ugyanazzal a szívvel rajongott minden apró teremtményért. Így vált közös otthonuk valóságos kis élővilággá: cicák, kutyák, teknősök, papagájok, sőt néha békák és sündisznók is színesítették a család életét.

A három gyermekük – Balázs, Katalin és Dávid – ebben a különös, csodálatos közegben nőtt fel. Az udvar mindig élettel és hangokkal volt tele: vidám ugatásokkal, dorombolással, csicsergéssel és a víz csobogásával.

Sosem unatkozott senki. Mindig volt valaki, aki egy kis figyelmet, egy tál ételt vagy egy meleg szót igényelt. Minden élőlény külön kis világgal, történettel jött, és István meg Éva türelemmel és szeretettel lettek mindegyikük csendes, gondoskodó őrzői.

Az évek teltek, mint madarak a kék égbolton: gyorsan, szinte észrevétlen. A gyerekek felnőttek, családot alapítottak, szétszóródtak a nagyvilágban, mint a pitypang bóbitái. És akkor… eljött az elkerülhetetlen: Éva, élete társa, eltávozott. Csendesen, de végérvényesen.

István egyedül maradt az emlékekkel – és az állatokkal. Nem szűnt meg befogadni a kóborló, beteg, sántikáló kis lényeket. A háza tele volt velük, és ők lettek az új családja.

Az egyetlen dolog, amit a gyermekeitől kért, egyetlen dolgot kért tőlük újra és újra, szinte könyörgő hangon:

– Ígérjétek meg, hogy nem hagyjátok el őket, ha én már nem leszek. Nem hagyjátok őket az utcán!

A gyerekek nevetgélve próbálták elütni a szomorú beszélgetéseket:

– Ugyan, apa! Miért beszélsz ilyeneket? Fiatal vagy még, tele élettel! Ezt most ne hozzuk fel…

De István nem tágított. Látta, tapasztalta, milyen könyörtelen a világ az elárvult állatokkal. És végül a gyerekek – talán a bűntudat miatt, talán a szeretetből – esküt tettek: mindegyikük befogad majd egy-egy cicát, kutyát, madarat. Egy sem marad majd magára.

Ez a biztosíték kis békességet hozott az idős férfi szívébe.

A sok állat között volt egy, aki különösen közel állt a szívéhez: Círmi.Egy kicsi, szánalomra méltó, csatakos vörös kölyökmacska volt valaha. Úgy találta meg az utcán: a kiscica szinte teljesen össze volt csukódva, szemét gennyes varas réteg borította, sírni sem tudott, csak halk, remegő nyüszítést hallatott.

István azonnal felkapta, hazavitte, és hónapokon át ápolta: törölgette a szemét, fecskendővel etette, melegítette. Végül Círmi életben maradt – de vak maradt.

Ám Círmi nem szenvedett emiatt. A hangokra, illatokra, rezgésekre hagyatkozott, és tökéletesen eligazodott a világban.

A házban mindenki érezte, hogy ő különleges. Még a többi állat is óvatosabb volt vele, nehogy fellökjék, bántsák véletlenül.

De Círmi számára a világ egyetlen biztos pontja egyvalaki volt: István. Ő volt az anyja, a családja, a fénye. A kapcsolatuk szavak nélküli volt – láthatatlan, mégis erősebb bármely láncnál.

És hogy még szebbé tegyük a képet: István csodásan harmonikázott.Nem kottából játszott – a lelke játszott az ujjain keresztül.Éva imádta, amikor zenélt neki. A felesége halála után a hangszer maradt az egyetlen társ, akihez este leült. Játszott a cicáknak, kutyáknak – és leginkább Círminek.A vak cica mindig mellé kuporodott, és úgy tűnt, ért minden egyes dallamot.

Az utolsó nyolc hónapban István bácsi szinte mindennap kivitte a parkba a harmonikáját — és persze Círmit is.A cicát egy puha, kényelmes táskában szállította, amelyet kifejezetten neki alakított ki, hogy kényelmes legyen.

Megvolt a kedvenc padjuk az öreg hársfák alatt. Oda ültek: István kivette a harmonikát, Círmit pedig maga mellé helyezte a padra. A park megtelt zenével – vidám, szomorkás dallamokkal, amelyek valahogy mindig a lelkekhez szóltak.