Mindenki azt hiszi, hogy a nagymamám vagy! Miért szültél meg egyáltalán?!” – üvöltötte Marci az édesanyjának, Ágnesnek, dühében.

TE EGY UNALMAS, ÖREG NŐ VAGY! Mindenki azt hiszi, hogy a nagymamám vagy.

 

Egy szokatlanul meleg szombaton, a városszéli “Napfény Sarka” nevű kis kávézóban sűrű volt a levegő a frissen sült sütemények illatától, az erős kávé aromájától, és a tinédzserek élénk zsivajától.
Közöttük volt a tizenhárom éves Marci is, aki mély beszélgetésbe merült legjobb barátaival – Bencével, Ákossal és Lillával.
A hétvégék szentek voltak számukra – idő a titkok megosztására, a nevetésre, és az új iskolai csínytevések kitervelésére, mielőtt a hétfői rutin visszarántaná őket a valóságba.

Itt, ebben a kis kávézóban, Marci otthon érezte magát, itt csak “ő” lehetett, nem a “vénasszony” fiának bélyegzett srác.

Csakhogy ez a gondolat, hogy édesanyja, Ágnes, jóval idősebb volt barátai szüleinél, gyakran vetett árnyékot Marci felhőtlen napjaira.
Anyja ezüstös tincsei, a mosolynál elmélyülő szarkalábak a szeme körül, és a kissé lassúbb mozgása minduntalan szégyent ébresztettek a fiúban.
Szerette őt – persze, hogy szerette! –, de a kamaszok sajátos érzékenysége bonyolult, nehezen viselhető teherként nehezedett rá.
Az örökké visszhangzó, ki nem mondott kérdés, hogy “Miért szültél meg engem?“, folyamatosan visszhangzott a fejében.

Ugyanezen a napon Ágnes – érezve, hogy a fia egyre távolodik tőle – elhatározta, hogy valami különlegessel lepi meg.
Tudta, mennyire imádja Marci a szuperhősfilmeket – a bátorság, kaland és erő világát, amely olyannyira más volt, mint az ő csendes kis hétköznapjaik.
Bár ő maga sosem lelkesedett a látványos robbanások és előre kiszámítható csavarok világáért, a vágy, hogy együtt töltsenek egy kis minőségi időt, mindennél erősebb volt.

„Talán ez újra közelebb hoz minket egymáshoz” – gondolta reménykedve, miközben kissé remegő ujjakkal tárcsázta Marci számát.

A telefon sokáig kicsöngött, de válasz nem érkezett.
Ágnes felsóhajtott.
Tudta, hol keresse.
Összeszorult szívvel, de eltökélten elindult a kávézó felé.

Amikor Ágnes óvatosan belépett az aprócska kávézó ajtaján, a hangzavar szinte leterítette.
Körbepásztázta a tömeget, míg meg nem látta Marcit – éppen nevetett valamin, amit Bencemesélt, arca csupa derű.

Lassan, kissé tétován indult el feléjük.
Ahogy a társaság észrevette, a nevetésük hangszínt váltott – gúnyossá lett.

„Hé, Marci, a nagymamád jött érted! Nehogy kihagyd a kakaódat!” – rikkantotta Ákos álaggódó hangon, mire újabb kuncogás söpört végig az asztal körül.

Marci arca lángvörösre gyúlt.
A szégyen és a düh egyszerre csapott fel benne.

Felpattant a székéből, szeme szikrákat szórt.

– Mit keresel itt? Nem látod, hogy a barátaimmal vagyok? Szégyent hozol rám! – sziszegte, próbálva visszafogni remegő hangját.

Ágnes megdöbbent a fiú éles szavaitól.
Szíve összeszorult, de próbálta megőrizni a méltóságát.

Óvatosan nyújtotta felé a kezét, hangja szinte suttogott:

– Marci, drágám, arra gondoltam… van egy új szuperhősfilm a moziban. Tudod, mennyire szereted az ilyeneket. Szerettem volna veled tölteni egy kis időt. Nagyon hiányzol.

Marci úgy rántotta el a kezét, mintha forró vas érintette volna.

– Nem! Nem akarok sehová menni veled! Barátokkal vagyok, nem érted?! Menj innen, mielőtt még jobban megszégyenítesz! – vágta a fejéhez, szinte hörögve a düh és megaláztatás keverékétől.

Ágnes hátrahőkölt, mint akit arcul csaptak.
Szótlanul, könnybe lábadt szemekkel fordult meg, és kisétált a kávézóból, maga mögött hagyva a kínos csendet és Ákos kárörvendő pillantását.

Az út hazafelé végtelennek tűnt.
Ágnes minden lépése súlyos volt, és amikor belépett az üres lakásba, a csend úgy csapott le rá, mintha régi, szomorú ismerőst üdvözölne.

Hogy elűzze a szomorú gondolatokat, főzésbe fogott.
Marci kedvencét készítette – spagettit húsgolyókkal –, ahogy kicsi korában szerette.
Amíg a húsgolyókat formázta, az emlékek özönleni kezdtek:
– a kis Marci, aki nyakig volt paradicsomszószban, boldogan falatozva;
– a Marci, aki esti mesét olvasott neki hangosan, büszkén;
– a Marci, aki minden este erősen átölelte elalvás előtt.

Hol veszett el az a kisfiú?
A könnyek csendesen potyogtak az edénybe, miközben a szószt kavargatta.

Este fél tizenegykor Marci végre hazaért.
Mogorva volt, gyors léptekkel suhant el a konyha előtt, és becsapta a szobája ajtaját.
Ágnes összeszedte minden bátorságát, és halkan kopogott:

– Marci? Főztem spagettit húsgolyókkal… tettem félre egy adagot az asztalra. Szeretnél enni?

Az ajtó kicsapódott, Marci pedig dühösen nézett rá:

– Nem! Nem vagyok éhes. Ha akarnék, vennék magamnak! – csattant fel.

Ágnes közelebb lépett, kétségbeesett pillantással:

– Mi történt, kisfiam? Miért viselkedsz így? Megbántottalak valamivel?

– Hagyjál már békén! – förmedt rá. – Jobban teszed, ha nem akarod hallani, amit igazából gondolok!

Ágnes nem adta fel.

– De aggódom érted, Marci. Fontos vagy nekem! Úgy érzem, mintha már nem is ismerném a saját fiamat. Mi történik veled?
A hangja remegett, amikor ösztönösen előrelépett, hogy megérintse.

Ez volt az utolsó csepp.

Marci egész évnyi szégyenét, haragját és tinédzserdühét egyetlen ordításba sűrítette:

– Mi történik? AZ TÖRTÉNIK, HOGY TE EGY UNALMAS, ÖREG NŐ VAGY! Mindenki azt hiszi, hogy a nagymamám vagy! SZÉGYELLEK TÉGED! Szégyellem, hogy te vagy az anyám! MIÉRT SZÜLTÉL MEG? MIÉRT KELLETT NEKEM EGY ILYEN ANYA?!

Az utolsó szavaknál Ágnes szinte hallhatóan felszisszent.
Kezét ösztönösen a mellkasára szorította.
Arca elsápadt, szinte hófehérré vált.
Mielőtt bármit mondhatott volna, Marci – megrémülve a saját dühétől és anyja sápadtságától – felkapta a hátizsákját, és kiviharzott az ajtón.

– Marci… – suttogta Ágnes, de hangja gyenge volt.
Megpróbált utána menni, pár tétova lépéssel, de a lábai megadták magukat.
Az utolsó, amit látott, az volt, hogy Marci felpattan a biciklijére és eltűnik az éjszakában.

A világ körülötte elhomályosult.
Összeroskadt a szomszédjuk, Kovácsné ajtaja előtt.