Egy hónappal a nyugdíjazásom előtt rúgtak ki… csak mert egy szülő látott a motorostalálkozón.

Egy hónappal a nyugdíjazásom előtt rúgtak ki… csak mert egy szülő látott a motorostalálkozón.

Úgy csapott le, mint derült égből a villám. 🌩️ Egyetlen hónap volt hátra! Negyvenkét év vezetés után. Negyvenkét év a sárga iskolabusz kormánya mögött – ami már rég nem csak jármű volt számomra, hanem egy második otthon. Soha egyetlen baleset, soha egyetlen késés. Mindig ott voltam, még a hajnal első fényei előtt. 🌅

Ismertem minden gyereket név szerint, tudtam, kinek van szüksége egy bátorító szóra reggel, kinek nehéz az otthoni helyzet, és kinek elég egy csendes biccentés a nap végén. Négy évtizeden keresztül én voltam az első mosoly, amit a gyerekek reggel láttak, és az utolsó „viszlát”, mielőtt hazaindultak. Őrzőjük voltam, barátjuk, gyermekkoruk csendes részese.

Mindez azonban semmit sem számított abban a pillanatban, amikor Westfalyné – a környék gőgös, pletykás erkölcscsőszének megtestesülése – meglátott a „Villámlás Útja” nevű motorostalálkozón. És nem csak hogy meglátott, de le is fotózott. 📸

Én ott álltam bőr motoros mellényemben, a hűséges „Triumph” motorom mellett, amelyet már évtizedek óta vezettem, és amely sosem hagyott cserben. Másnap már bent volt az igazgatónál – Hargitai igazgató úrnál, aki régen még a barátom volt –, kezében petícióval, tizennyolc aláírással. A szülők azt követelték, hogy a „veszélyes motoros elem” azonnal el legyen távolítva a gyerekeik közeléből. Veszélyes?! Én?!

„Adminisztratív szabadság a vizsgálat idejére,” így nevezték. De én, Hargitai, és bárki, aki nem az ujját szopja, pontosan tudtuk, mit jelent ez: ítélet. 💔 Szégyenteljes vég a pályafutásomra, amelynek végén díszceremóniát ígértek. És mindezt miért? Mert éltem az életem. Mert a saját szabadidőmben motort vezetek!

Ott ültem Hargitai irodájában azon a hétfő reggelen, kezeim a szék karfáján, amelyeken ezerszer fűztem cipőt, igazítottam sapkát, tartottam volánt viharban. Most ökölbe szorultak. Ő még csak rám sem mert nézni – az az ember, akinek gyerekeit én szállítottam biztonságban évekig.

– „Ricsi – kezdte halkan, feszengve –, néhány szülő komolyan aggódik a motoros… kapcsolataid miatt.”

– „Klub – javítottam ki őt, miközben bennem forrt az igazságtalanság. – Motoros klub, János. Harminc éve vagyok a tagja. Ugyanaz a klub, amelyik tavaly nyáron negyvenezer dollárt gyűjtött a gyermekklinikának. Ugyanaz, amelyik elkísérte a kis Katica Virág temetési menetét, amikor leukémiában elhunyt. Őt én szállítottam minden nap, amíg csak tudtam…”

Megremegett az arca a szavaimtól, de mégis folytatta:

– „Westfalyné megmutatta a képeket a tanácsnak. A mellényed… voltak rajta jelzések. Félelmet keltőek.”

Majdnem elnevettem magam. A mellényem amerikai zászlóval, a „Hadifogoly/Hiányzó katona” emlékejellel – a bátyám emlékére, aki sosem tért vissza Vietnámból –, és a „Rolling Thunder” logóval, amely a veteránokat támogatja. Ez volt félelmetes?

– „Tehát… ennyi? Egy hónappal a nyugdíjazásom előtt kirúgsz, mert néhány szülő most tudta meg, hogy van motorom?”

– „Ricsi, kérlek, értsd meg, ez a gyerekek biztonságáról szól…”

– „Ne merd!” – emeltem fel a kezem. – „Ne beszélj nekem a gyerekek biztonságáról! Én voltam az, aki három éven át kézen fogva vitte a kis Nórát a járdáról a buszig, miután balesetet szenvedett. Én végeztem újraélesztést Gáborka Kelemenen, amikor asztmarohamot kapott. Én vittem haza minden egyes gyereket, hóviharban, jégen, fagyban – akkor is, amikor már nem éreztem az ujjaimat a volánon!”

A hangom akkor tört meg. Olyan régóta nem tört meg, talán azóta, hogy öt éve eltemettem Margitot, a feleségemet.

– „És most veszélyt jelentek? Most fenyegetés vagyok?” – Felálltam, térdeim tiltakoztak. – „Tudod mit, János? Mondd meg azoknak a szülőknek, akik aláírták azt a petíciót, hogy ez a motoros ugyanaz az ember volt negyvenkét évig. Csak most ők döntöttek úgy, hogy félni fognak valakitől, akit sosem ismertek meg.”

Felemelt fejjel hagytam el az irodát, de belül valami összetört. Valami mély bizalom az iránt a közösség iránt, amelyről azt hittem, hogy a része vagyok.

Aznap este a ház nem nyújtott túl sok vigaszt. Az a kis ház, ahol Margittal együtt annyi estét töltöttünk, most különösen üresnek tűnt. Már öt éve elment, de a csend még mindig váratlanul tudott rám zuhanni. Lesétáltam a garázsba, ahol az én 2003-as Harley Road King-em várt. A mélykék fényezés fénylett a neonlámpa alatt, mint mindig.

– „Most már csak te és én maradtunk, öreg barátom,” – mormoltam, végigsimítva a kormányon.

Ezt a motort akkor vettem, amikor Margit rákdiagnózist kapott. A motorozás volt az egyetlen dolog, ami elég csendet hozott a fejemben, hogy átvészeljem a fájdalmat. Egyedül ott engedhettem meg magamnak, hogy sírjak, anélkül, hogy úgy érezzem, ráterhelem a bánatomat. A szél elvitte a könnyeket – ha csak egy időre is.

Leültem a hideg betonpadlóra a Harley mellett, a hátamat a munkapadnak vetve, és hagytam, hogy az emlékek rám zuhanjanak.

Eszembe jutott Tomika Vadász, az a sovány kisfiú, aki dadogott. 1986-ban kezdett el az én buszomra járni. Minden reggel pár másodperccel tovább időzött a motorom mellett, mint a többiek.

– „Egyszer… e-egyszer… ráülhetek?” – kérdezte.

Egy pénteki délután meg is történt. Anyukája késett, én meg felültettem a motorra. Az arca úgy ragyogott, mint karácsony reggelén. A kis kezeivel szorította a kormányt, mintha szent tárgyat tartana.

Tomika felnőtt, tengerészgyalogos lett. Mikor harmadszor tért haza Afganisztánból, a tekintete üres volt, a kezei remegtek. Egy nap véletlenül összefutottunk az élelmiszerboltban. Alig ismertem rá.

– „Még mindig motorozik, Ricsi bácsi?” – kérdezte. Már nem dadogott, de valami rosszabb volt benne – egyfajta üresség.

– „Minden vasárnap – ha nem esik,” – válaszoltam.

Vasárnap hajnalban ott várt a házam előtt. Alatta egy régi Sportster. Órákig mentünk a hegyek felé, szótlanul. Csak motoroztunk. Mikor megálltunk kávézni, észrevettem: a kezei nem remegtek.

Két évig jött velem minden héten. Néha beszéltünk, néha nem. Egyszer elmondta:

– „Amikor vezetek… mintha a szél elvinné az összes sötétséget. Mintha végre emlékezhetnék arra, hogy még élek.”

Tomika ma már férj, apa. Még mindig motorozik. Még mindig „Ricsi bácsinak” hív.

És nem ő volt az egyetlen.

Sári Jankó, aki elvesztette a férjét, az ő motorját kezdte vezetni, hogy közel érezze magát hozzá. Dávid Papp, a szerelő, aki húsz éve józan, és állítja, hogy a motorozás mentette meg az életét, mikor az alkohol majdnem elvette. A klub testvéreim, többségük Vietnámot megjárt veterán – emberek, akik két keréken találták meg azt a békét, amit négyen sosem tudtak.

Mi nem vagyunk bűnözők. Mi könyvelők vagyunk, vízvezeték-szerelők, nyugdíjas rendőrök és tanárok. Olyan emberek, akik megtanulták: néha az egyetlen módja, hogy megőrizzük a józan eszünket ebben az összetört világban, az, ha érezzük az arcunkon a szelet és a motor morajlását a mellkasunkban.

De ezt nem értik meg olyanok, mint Westfalyné. Ők csak a bőrmellényt látják – és rögtön a bűnözést képzelik mögé.

Másnap reggel megcsörrent a telefonom. Cintia Pál, az ikrek anyukája, akiket hat évig szállítottam.

– „Ricsi, ez abszurd! – mondta rögtön. – Jákob és Jancsi teljesen kiborultak. A helyettes sofőr nem akart játszani velük reggel.”

A fiúk és én kitaláltunk egy játékot: ha amerikai autót láttak, egyet dudáltam, ha külföldit – kettőt. Semmiség, de a miénk volt.

– „Sajnálom – mondtam –, nem tudom, mit mondjak.”