Budapest
Related Articles
Szabó János, a 75 éves veterán, akinek arca a megélt évtizedek nyomait hordozta, ott ült egy kis, otthonos kávézóban a város egyik forgalmas utcájának sarkán. A férfi minden ránca egy-egy történetet őrzött, tekintete pedig a megélt múlt mélységét tükrözte – egy életet, amelyet becsülettel, hittel és szolgálattal töltött el.
A fiát várta. Már hónapok óta számolta vissza a napokat ehhez a találkozáshoz, amelyet az idő és a túlterhelt naptárak mindig újra és újra elhalasztottak. Ahogy a megbeszélt időpont közeledett, János szíve egyre hevesebben vert – a remény, hogy újra láthatja fiát, Lászlót, minden egyes percben erősebben lüktetett benne.
Gondolatai lassan visszavándoroltak a múltba. Elméje újra megidézte a fiatalkorát, a katonai éveket, a harcmezők emlékeit – a félelmet, az éjszakai csendeket a csillagos ég alatt, és azokat az arcokat, amelyeket sosem felejtett el. Barátok, bajtársak, akik már régen ott maradtak a földben, egy másik világban – ők kísérték el most is emlékeiben, mintha ott ültek volna vele szemben a kávézóban.
Ez a hely, ez a kis, egyszerű és diszkrét kávézó volt az ő menedéke. Itt mindig visszatértek hozzá ezek az emlékek – de nem úgy, mint rémálmok, hanem mint csendes, tiszteletteljes látogatók, akik emlékeztetik arra, milyen árat is fizetett a szabadságért.
Az utcán kívül hömpölygött az élet: emberek rohantak, telefonáltak, nevetgéltek vagy morogtak – mindenki a saját gondolataiban elveszve, a saját kis világában. János figyelte őket az ablakon át, a szíve mégis csak egyetlen emberre gondolt. Arra a fiúra, aki valaha a térdén ült, kisvonattal a kezében, és most a rendőrség országos főkapitánya volt.
– László – suttogta halkan magának.
Elképzelte, ahogy kinyílik az ajtó, és a fia belép – az a jól ismert mosoly az arcán, a határozott lépteivel, mégis mindig tiszteletteljesen. Tudta, hogy sok minden történt, amit be kell pótolniuk. Hosszú beszélgetések, meg nem osztott történetek, kimondatlan érzések.
Ahogy elméje elmerült ezekben a képekben, két egyenruhás rendőr lépett be a kávézóba. A csendes nyugalom hirtelen megfeszült – mintha egy idegen energia áradt volna szét a levegőben. Az egyikük magas és robusztus testalkatú férfi volt, erőteljes arcvonásokkal – ez volt Márton őrmester. A másik alacsonyabb, de nem kevésbé arrogáns tekintetű – Károly zászlós.
Nem kértek kávét. Nem köszöntek. Csak végigpásztázták a helyiséget, majd Márton szeme megállt Jánoson, aki csendben üldögélt a sarokban.
– Mit keres itt maga, öreg? – kérdezte fennhangon, karjait összefonva, hangjában semmi tisztelet nem volt.
János lassan felnézett. A férfi szemébe nézett, és nem hagyta, hogy a tekintetébe mélyedő megvetés hatással legyen rá.
– A fiamat várom – válaszolta nyugodtan, szelíd, de szilárd hangon.
– Igazolja magát – mordult rá Márton. – Személyit!
János nem akart balhét. Főleg nem itt, nem most, mikor minden vágya az volt, hogy egy kávé mellett újra beszélgessen a fiával. Lassan a zakója belső zsebébe nyúlt, előhúzta a tárcáját, és megmutatta a veteránigazolványát.
Márton elvette, egy pillantással átfutotta, majd hangosan felnevetett.
– Veterán, mi? Na persze. Még mit nem! – vágta hozzá gúnyosan. – Ilyen papírt már a Lehel piacon is árulnak.
Károly is hozzátette: – Biztos valami bolhapiacos kacat. Mire jó ez egyáltalán?
János arcizma megrándult, de megőrizte a méltóságát.
– Nem keresek bajt – mondta csendesen. – Csak várok valakire.
– Akkor jobb lesz, ha kívülről várja, tata – lépett közelebb Márton, és most már fenyegetően hajolt János fölé. – Vagy kikísérjük.
A kávézóban egyre több vendég figyelte a jelenetet. Néhányan elfordították a tekintetüket, mások feszülten követték a fejleményeket. A levegő megfagyott. János azonban nem mozdult.
– Nem megyek sehová – mondta. – Jogom van itt lenni.
Márton hirtelen mozdulattal felrúgta János székét. Az idős férfi megingott, de nem esett el. A másik rendőr lekapta János fejéről a sapkáját, és nevetve a földre hajította.
Ez már több volt a soknál. János összeszorította a fogát, és már majdnem szót emelt, amikor Márton megragadta a karját, és hátracsavarta. Fájdalmas nyilallás futott végig a testén, de nem kiáltott. Nem adta meg nekik ezt az örömöt.
Az asztalon azonban, ahová a tárcája kicsúszott, ott feküdt egy másik igazolvány is. Egy szolgálati rendőrségi igazolvány. Komisszár Szabó László nevére kiállítva.
Az a név, ami perceken belül megváltoztatta az egész helyzet dinamikáját.
Márton és Károly tekintete egyszerre szegeződött a szolgálati igazolványra, ami ott hevert az asztalon. Szabó László – országos rendőrfőkapitány. A fényképen ugyanaz a férfi szerepelt, akit János nap mint nap a híradóban látott, aki a bűnözés elleni harc frontvonalában állt. És aki történetesen az ő fia volt.
Márton arca elsápadt. A hangos magabiztosság, a gúnyos fölény, az arrogancia egy pillanat alatt szivárgott ki belőle, mint a lyukas gumiból a levegő.
– Ez… ez csak valami félreértés lehet – dadogta Károly, miközben hátrébb lépett. – Nem tudtuk, uram… mi nem…
– Uram?! – szólalt meg János, hangjában fagyos nyugalommal. – Most hirtelen én már „uram” lettem?
A két rendőr most már egymást kerülte. Márton gyors mozdulattal elengedte János karját, mintha a forró tűz érintette volna meg. Arcán pánik tükröződött, amit már nem tudott elrejteni.
– Nagyon sajnáljuk… – kezdte Márton hebegve, de János felemelte a kezét.
– Ne fáradjanak – mondta halkan, de határozottan. – Túl késő. Az emberek valódi arcát mindig akkor ismered meg, amikor azt hiszik, hogy senki sem figyel.
És ekkor kinyílt az ajtó.
A kávézó ajtajában ott állt ő. Szabó László, rendőrfőkapitány, öltönyben, elegánsan, de mégis tekintélyt parancsolóan. A tekintete végigpásztázta a helyiséget, majd megállapodott az apján. Aztán a két rendőrön.
A pillantása villámként vágott beléjük.
– Mi történik itt? – kérdezte, hangja hideg volt, akár a jég, és halk, de annyira átható, hogy az egész kávézó elnémult.
Márton és Károly dadogni próbáltak valamit.
– Ő… ő nem igazolta magát, uram… – hebegte Károly.
– Ez az ember az édesapám – szakította félbe őket László. – Szabó János. Háborús veterán. Tisztességben megőszült ember, aki sokkal többet tett ezért az országért, mint ti ketten együttvéve valaha is fogtok.
Minden vendég lélegzetvisszafojtva figyelt.
– Tűnjenek el azonnal – folytatta a főkapitány. – És másnap reggel a jelentésüket az íróasztalomon akarom látni. A felmondásukkal együtt.
– Uram… – próbált tiltakozni Márton.
– Egy szót se – vágta rá László. – Önök szégyent hoztak az egyenruhára, amit viselnek. Megaláztak egy idős embert. Az én apámat. És nem azért rúgom ki magukat, mert ő az apám. Azért rúgom ki magukat, mert amit tettek, az minden szabályt, minden emberi normát áthágott.
A két rendőr lesütött fejjel, megszégyenülten hagyta el a kávézót. A vendégek némán, de egyértelmű elismeréssel néztek a főkapitányra. Néhányan bólintottak is feléje. Egy idős hölgy szinte könnyes szemmel figyelte, ahogy László odalép apjához.