„Menj vissza abba a bűzlő viskóba!” – röhögte el magát a férjem, miközben az anyja elégedetten bólogatott mellette.
Ott álltam a küszöbön, hátamon a hátizsák… és életemben először nem sírtam.
Csak annyit mondtam:
– Rendben. De ne lepődjetek meg, ha az, akit ma elzavartok, soha többé nem tér vissza.
És elindultam.
Pedig mindössze három hete még ott álltam a tűzhelynél, a hagymás mártást kevergettem, időnként rápillantva az órára: Máténak fél órán belül haza kellett volna érnie – utálta, ha kihűl a vacsora.
Régen szeretettel főztem.
Játszottam az ízekkel, szépen tálaltam, mindig próbáltam meglepni őt.
Mostanra ez is csak egy lett a kötelezettségek közül. Mint a takarítás. A mosás. Vagy a némaság, amikor az anyóspajtás meglátogatott bennünket.
Az ajtó a szokásosnál hamarabb csapódott be.
Összerezzentem. Gyorsan letöröltem a kezem és kiléptem a folyosóra.
– Megjöttél, Máté? Tíz perc múlva kész a vacsora – mondtam gyorsan.
– Nem egyedül jöttem – válaszolta, miközben levette a cipőjét.
Mögötte felbukkant Bözsi mama – az anyja.
– Jó estét, Bözsi mama – próbáltam udvariasnak tűnni. – Épp főzök.
– Megint hagymaszósz? – húzta el a száját, ahogy végigmért kritikus tekintetével. – Hányszor mondjam már, hogy a hagymát aranyszínűre kell pirítani, nem feketére! Mert így keserű lesz az egész!
Nem válaszoltam.
A hagyma tökéletes volt. De vele vitatkozni olyan volt, mint vízre kiabálni.
– Jaj, anyu, hagyd már békén – legyintett Máté, miközben lehuppant a székre. – Végül is főz és etet minket, ez a lényeg.
– Na, pont ez a baj! Csak „etet” minket! Egy fiatal nőnek úgy kéne főznie, hogy a férfi megnyalja mind a tíz ujját! Amikor én fiatal voltam, az egész utca a főztömre irigy volt!
Már rég megtanultam, hogy az ilyen mondatoknál kikapcsoljam a hallásomat.
Öt év házasság után már nem fájtak.
Csak fárasztottak.
A telefonom megremegett az asztalon.
Éppen nyúltam érte, de Máté gyorsabb volt.
– Berettyóújfaluból hívnak – mondta közönyös hangon. – Valószínűleg megint a nagyanyád házáról van szó.
Összeszorult a torkom.
Csak három hét telt el azóta, hogy meghalt Zsóka mama – az egyetlen ember, aki valaha is feltétel nélkül szeretett.
Minden egyes hívás onnan még mindig fájt.
– Halló? – szóltam bele halkan.
A vonal másik végén Katica néni, a szomszéd hangja csendült meg – meleg, de határozott volt:
– Drágám, ideje jönnöd. Alá kell írni pár papírt… a ház, a kert, az almafák, a patak – ne hagyj mindent elenyészni.
– Igen, hétvégén megyek – feleltem.
Letettem a telefont… és valami megmozdult bennem.
Valami különös, csendes eltökéltség.
– Megint arról a viskóról van szó? – kérdezte Máté teli szájjal. – Add el, amíg valaki egyáltalán hajlandó fizetni érte. Csak a baj lesz vele.
– Nem akarom eladni – mondtam halkan, de határozottan. – Az emlék. A nagymamámé volt.
– Ó, már megint ez az érzelgősség! – fújt rá. – Az egy vályogból és szalmából tákolt viskó a semmi közepén, se áram, se gáz!
– De van egy udvar almafákkal – suttogtam. – A nagymamám mindig büszke volt rá.
– Na majd most azt is mondod, hogy oda akarsz költözni! – röhögött fel Bözsi mama. – Bele a penészes sarkokba! Gratulálok!
A következő hetekben intézmények között szaladgáltam.
Kivettem szabadságot, jártam közjegyzőt, önkormányzatot, hivatalokat.
Mátét nem érdekelte.
Csak zsörtölődött esténként, amikor fáradtan hazaestem:
– Már megint merre kolbászoltál egész nap? Az ingek sincsenek kivasalva, a vacsora sincs kész!
– Mondtam, hogy az örökséget intézem – suttogtam.
– Örökség?! Egy lyuk a világ végén? Add el, és felejtsd el!
De én már nem tudtam elfelejteni.
A ház, amelyben felnőttem, visszahívott.
És én hallottam a hívást.
Amikor végre a kezembe kaptam a tulajdoni lapot, olyan megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, amit szavakkal nehéz leírni.
Különleges vacsorát készítettem, vettem egy üveg vörösbort, és az okiratokat letettem az asztal közepére.
Máté este hazaért.
– Most már hivatalosan is az enyém – mondtam mosolyogva.
Ő csak fújt egyet:
– Hát legalább már van hová menekülnöd, ha egyszer minden itt darabjaira hullik.
– Tessék?
– Ha nem tetszik, ahogy itt élünk, akkor menj csak szépen vissza a kis viskódba, vidd a két kis batyudat, köss kendőt a fejedre, mint a mesékben, és költözz oda. Hadd lám, milyen jó lesz ott neked!
Azt az estét soha nem fogom elfelejteni.
Mert ott, abban a pillanatban… valami végleg eltört bennem.
Nem sírtam.
Nem kiabáltam.
Nem dobtam hozzá semmit.
Csak álltam ott, és hallgattam, ahogy a saját szavai visszhangoznak a fejemben. És az jutott eszembe: „Ez már nem élet. Ez túlélés. Napról napra.”
Késő este volt, mire becsomagoltam.
Nem sokat vittem: egy hátizsákot. Pár ruhát. Egy régi fényképet Zsóka mamáról. És a tulajdoni lapot – a házról, amit mindenki csak úgy emlegetett itt: „a széteső viskó”.
Aztán elindultam.
Nem néztem vissza.
Még a kapunál sem.