Budapest
Related Articles
Arra tértem haza, hogy a fürdőszoba ajtaja szét volt verve – és ami ezután jött, darabokra törte az életemet
Csak két napra mentem el. Mindössze negyvennyolc órára. Egy rövid üzleti út volt vidékre – semmi extra, inkább csak egy kis menekülés a hétköznapok káosza elől. Hagytam otthon a férjemet, Andrást, és a kislányunkat, Lilit, aki éppen hét éves. Előre megfőztem, kikészítettem a ruhákat, írtam egy listát minden fontos teendőről. Úgy éreztem, teljes a kontroll. Hiszen mi baj történhetne két nap alatt?
Hazatértem vasárnap este, fáradtan, kialvatlanul, egy végigmosolygott konferencia és háromszor újramelegített kávék után. Alig vártam, hogy belépjek a megszokott meleg otthonba, megöleljem Lilit, hozzábújjak Andráshoz a kanapén, és legalább egy estére elfelejtsek mindent.
De amint beléptem a lakásba… valami nem stimmelt.
A levegő sűrű volt. Nem szó szerint – hanem olyan furcsán feszült. Mintha valaki összepréselte volna a falakat, mintha a csend is görcsben lenne. Túl nagy volt a csend. Egy anyát általában egy „Anyaaaa!” sikoly és heves ölelés fogad, nem ez a baljóslatú némaság. Nem hallottam Lilit, nem jött elém András egy pohár borral, ahogy szokott.
Elindultam a folyosón, és akkor megláttam.
A fürdőszoba ajtaja… szét volt verve. Teljesen. Mintha valaki egy baltával esett volna neki. A tok kiszakadva, a fa darabjai szanaszét a padlón, szilánkok, szilvamag méretű szilánkok mindenhol. Olyan volt, mintha egy horrorfilm kellős közepébe csöppentem volna. A padlón még valami halvány vöröses árnyék is megült a fényben – talán csak hajfesték, talán valami rosszabb.
– Mi a fene történt itt? – suttogtam magam elé, a hangom élettelen volt.
A nappaliban találtam rájuk.
András a kanapén ült, halálsápadtan, a kikapcsolt tévét bámulva. Egyik keze a térdén, a másik lazán az oldala mellett – de látszott rajta, hogy megfeszült minden izma. Lilu a földön kuporgott, egy babával játszott, de még csak rám sem nézett. A homloka lehajtva, az ujjai görcsösen markolták a játékát. Olyan volt, mintha valaki kilopta volna belőle az életet.
– Mi történt? – kérdeztem rekedten. A hangom dühös volt, de félelemmel vegyült. – Mi ez a… ajtó?
András megvonta a vállát. Komolyan. MEGVONTA A VÁLLÁT.
– Hát… baleset – nyögte ki végül, de a tekintete egyetlen pillanatra sem találkozott az enyémmel.
– Baleset? – visszhangoztam döbbenten. – Ez egy baleset? Ez nem baleset, András! Valaki szétverte a fürdő ajtaját! Mégis mi történt?
Lilu összerezzent a hangerőmtől. Még jobban magába zuhant, szinte eltűnt a babája mögött. András torkot köszörült.
– Hosszú történet. De már minden rendben.
– Nem, nincs rendben! – kiabáltam. – Nézz már rá! Nézz rá a gyerekedre! Nézz rám! Egy házat hagytam rád, nem egy krimit! És senki nem mond semmit!
A hangom recsegett az indulatoktól. De csak a csend válaszolt. Lilu elfordult. András csak motyogott valami olyasmit, hogy „kis félreértés”, meg hogy „felesleges részletek”. Agyam kezdett felrobbanni.
Végül csak leültem a konyhában. A testem remegett a fáradtságtól és a düh keverékétől. Nem bírtam tovább erőltetni a faggatást, az agyam próbálta megmagyarázni magának a történéseket.
Talán Lilu bezárta magát a fürdőbe. András bepánikolt, nem tudta kinyitni, és szétverte az ajtót, hogy kimentse. Igen, biztos ez történt. Ilyesmi megesik. Hiszen az apja. Megijedt. Értük tette.
Elhessegettem a gondolatokat. Majd holnap megbeszéljük. Most aludni kell.
Mielőtt azonban felmentem volna lefeküdni, úgy döntöttem, elviszem a szemetet. Mindig így van: ha apa van otthon, a kuka háromszor telik meg, de egyszer sem kerül kiürítésre.
Ahogy kiléptem a házból a sötétbe, a szomszéd, Dávid, épp a kapujánál állt. Ő egy rendes fickó – józan, halk szavú, mindig segítőkész.
– Szia, Kata! – köszönt. – Örülök, hogy hazaértél… és… hát… sajnálom, ami történt.
Megálltam. A kuka majd’ kiesett a kezemből.
– Sajnálod? Miért?
– Hát, az ajtó… az egész ügy… az incidens – dadogta. – Komolyan, nem tudtam, hogy ki van ott bent, mikor betörtem…
– VÁRJ! – szakítottam félbe. – Te… betörted?
Dávid megdermedt. Szinte látszott, hogy megbánta, hogy megszólalt.
– Úgy volt, hogy… Lilu szombaton átrohant hozzánk. Teljesen ki volt borulva. Azt mondta, hogy apa furcsán viselkedik… hogy valami nincs rendben vele… hogy bezárkózott a fürdőbe, és hangokat hall.
A világ egy pillanat alatt elhallgatott. Csak a szívverésem zakatolt a fülemben.
– Azt hittem, hogy rosszul van – folytatta. – Szó szerint azt hittem, hogy baj van. Hogy leesett, elájult… nem gondolkoztam. Csak felkaptam a pincéből egy kisbaltát, és rohantam. Kopogtam, kiabáltam, senki nem válaszolt. És akkor…
– Szétverted. – fejeztem be helyette.
Dávid bólintott. – Igen. Azonnal. És… ott volt valaki. Vele. Egy nő. Mindketten rám ordítottak, hogy takarodjak.
A kezem megmarkolta a kuka fülét. A lábaim megrogytak. Azt éreztem, el fogok ájulni.
– Egy… nő? – suttogtam.
Dávid csak bólintott, szomorú szemekkel. – Sajnálom. Azt hittem, tudsz róla. Nem akartam én lenni, aki ezt elmondja…
Ott álltam, egy kuka mellett a kapu előtt, miközben a szomszédom, Dávid, épp most mondta ki azokat a szavakat, amelyek egy világot döntöttek bennem romba:
– Nem volt egyedül. Volt vele egy nő. A fürdőben. Zárva.
A világ megpördült körülöttem. A levegő mintha megsűrűsödött volna, a föld megdőlt a lábam alatt. A kezem görcsösen szorította a műanyag kuka fülét, mintha az tartaná össze a valóságomat.
– Mit… mit látott Lilu? – kérdeztem végül, rekedt hangon, amely inkább volt kétségbeesett könyörgés, mint kérdés.
Dávid halkan sóhajtott. – Semmit. Hála Istennek. Túlságosan félt, hogy közelebb menjen. Mikor bevertem az ajtót, és láttam, mi van bent… azonnal kivittem őt a házból. Azt mondtam, maradjon nálunk, amíg minden elcsitul. A kislányod sírt. Teljesen összetört volt. Nem tudtam, mit mondjak neki.
– Köszönöm, Dávid – suttogtam. – Köszönöm, hogy ott voltál neki. Hogy megvédted.
Bólintott, majd félénken elmosolyodott. – Ha bármiben segíthetek, csak szólj.
Visszamentem a házba. De már nem volt „otthon”. Minden lépés, amit tettem a folyosón, fájdalmasan nehéz volt. A padló nyikorogni látszott alattam – vagy csak a saját szívem nyikorgott szilánkokon.