Budapest
Related Articles
Egy teljesen átlagosnak tűnő reggelen egy sötét tekintetű, ideges és nyugtalan férfi hajtott végig egy fekete Mercedes-szel a poros földúton, amely a folyó partjához vezetett. Az autó hátsó ülésén egy öt év körüli kislány ült, mozdulatlanul, görcsösen szorítva egy kopott plüssmackót. A neve Anna volt – és nem tudta, miért, de a szíve vadul vert.
Az apja, Károly Kővári, a város egyik ismert vállalkozója volt, aki most úgy feszítette meg az állkapcsát, mintha valami rendkívül súlyos döntést készülne meghozni. A kocsi csillogó fénye vakította a környező ukrán mezőgazdasági tájat, a motor zúgása pedig megtörte a reggeli csendet. A gyermek hangtalanul figyelte a külvilágot, a lelke mélyén érezve: ez a nap más lesz, mint a többi.
– Apa, miért jöttünk ide ilyen korán? – kérdezte reszkető hangon Anna, amikor apja hirtelen megállt a folyóparton egy kis, rozzant stégnél.
– Mert… ma valami különlegeset mutatok neked – felelte Károly szűkszavúan, miközben idegesen húzta ki a kulcsot az indítóból. Hangja mesterkélt nyugalmat sugallt, de mozdulatai elárulták a belső viharát.
A kislány kerekes széke ott lapult összehajtva a csomagtartóban. A férfi káromkodva próbálta kiszabadítani, miközben egy közeli farmról figyelte őket egy hatalmas, barna ló. Az állat neve Gedeon volt, s ahogy a kocsi ajtaja csattant, az állat azonnal megemelte a fejét.
Mintha valamit megérzett volna.
Károly ráförmedt az állatra:
– Húzz innen, te ostoba dög! – csattant fel. De Gedeon csak néhány lépést hátrált, nem vesztette szem elől az embert és a gyereket.
Anna összefogta a kabátját, miközben az apja a kerekes székkel a stéghez tolta. A folyó sötét volt, a tavaszi áradás miatt zavaros és erőteljes sodrású. A víz mélyen bugyborékolt, mint aki titkokat rejt.
– Nem szeretnék ma hajókázni… – suttogta Anna, még jobban magához szorítva plüssmackóját. – Kérem, menjünk haza!
Károly nem felelt. Ellenőrizte, van-e bárki a környéken. Nem volt. Sem halász, sem hajó, sem kutya. Csak a ló, aki nem mozdult a part széléről.
A férfi beemelte a kislányt a kis ladikba, amely a stéghez volt kikötve.
– Mutatok neked valami csodát, Anna – mormogta, de a hangja már nem volt emberi, sokkal inkább rémisztő.
Anna arcán könnyek gördültek végig. A ladik billegni kezdett, ahogy Károly beült mellé, kezébe vette az evezőket, és lassan elindultak a folyó közepe felé.
A part távolodott. A gyerek már nem látta a maciját, ami kiesett a ladikból. Csak Gedeont látta a túlpartról, aki most már vágtatott, követve őket.
– T-tat… Apa? Félek! – remegett Anna hangja, de válasz nem érkezett.
Amikor elérték a sodrás legveszélyesebb szakaszát, Károly leállította az evezést. Egy darabig csak ült, a horizontot bámulta. Végül felállt, árnyéka eltakarta a kislányt. Anna úgy érezte, mintha maga a halál hajolna föléje.
– Ne! Ne! – sikoltott, de a férfi csak megragadta a vállát és…
A következő pillanatban Anna már a vízben volt. A kerekesszék súlya lehúzta, a hideg víz belecsapott az arcába, és azonnal elborította. Keze és lába bénán remegett, nem tudott úszni, nem tudott kiabálni. Csak süllyedt. Egyre lejjebb.
És ekkor… valami megragadta.
Egy sörény.
Gedeon volt az. Beleugrott a folyóba, és bármilyen erős volt a sodrás, a ló nem hagyta, hogy a kislány elvesszen. Anna ujjaival a sörénybe kapaszkodott, és Gedeon úszott – izmai feszültek, szemében őrült elszántság csillogott.
A folyó túlsó partján egy idős férfi, János bácsi éppen a tyúkjait etette, amikor megdöbbentő látvány tárult elé. A szemközti bozótos felől csobbanásokat és egy ló rémisztő nyerítését hallotta. Felkapta a fejét, és amit látott, arra nincsenek szavak: egy ló úszott a zavaros vízben, hátán egy kislány kapaszkodott kétségbeesetten a sörényébe.
– Te jó ég… – suttogta János, eldobta az etetővödröt, és rohant a partra. – Gyere csak, Gedeon… gyere!
A ló, mintha értette volna a hívást, célirányosan úszott a part felé. A kislány már alig mozdult, arcát víz és sár borította, ajkai elkékültek. Gedeon utolsó erejét összeszedve ért partot, ahol János már letérdelve várta.
– Megfogtalak, kicsim, nyugi… itt vagyok – motyogta, miközben óvatosan leemelte a kislányt a ló nyakából.
Anna mozdulatlan volt, de légzése haloványan jelezte, hogy még él.
– Istenem, add, hogy ne legyen késő… – János oldalára fektette a kislányt, megtámasztotta a hátát, és egy sor köhögés után Anna vizet köpött ki. Majd újra köhögött, és végül kinyitotta a szemét.
– Anya? – suttogta.
– Nem, aranyom… én János vagyok. Te most biztonságban vagy – mondta a férfi, és gyengéden letörölte a vizet az arcáról. – Gedeon hozott el hozzám. Ő mentett meg.
A ló közben ott állt mellettük, remegve, zihálva, szinte emberi fáradtsággal. Orrlyukai kitágultak, testéből csorgott a víz, de tekintete Annát figyelte.
– Te egy hős vagy, öregem – mondta János, miközben megsimogatta Gedeon homlokát.
A következő órában János hazavitte Annát. Kicsi, öreg parasztházában meleg takarót terített rá, forró teát főzött, és próbálta megérteni, mi is történt.
– Hogy hívnak, kislányom? – kérdezte halkan, miközben egy gyapjúkabáttal betakarta.
– Anna – suttogta a lányka.
– És hol van anyukád?
Anna csak megrázta a fejét. Könnyei újra kibuggyantak, szótlanul, görcsösen szorította a takarót. Gedeon az ablaknál állt, mintha őrségben lenne, fülét mozgatta minden neszre.
– Tudod, Gedeon különleges ló. Sosem láttam olyat, aki ennyire érzékeny lenne… – próbált beszélgetni János, de Anna csak a padlót nézte.
A férfi elgondolkodott. Harminc éve élt már ezen a folyóparton. Látta már a jó emberek arcát, de a gonoszét is. És most, ahogy visszaemlékezett az előző éjszaka látott fekete Mercedesre, a stégnél – összeszorult a gyomra.
– Te jó ég… te a lány vagy, akit keresnek! – suttogta magának.