Budapest
Related Articles
MINDENÉT ELVESZÍTETTE, KIVÉVE EGY ROZZANT HÁZAT… DE AMI OTT VÁRTA, AZ MINDENT MEGVÁLTOZTATOTT! 😮
A búcsú, ami nem volt végleges
Márk mindig más volt, mint a többiek. Az apja, Béla bácsi, sokat törte a fejét ezen. Nem csak szerette a fiát – büszke volt rá, méghozzá egészen mélyről jövő, csendes, férfias büszkeséggel.
Amikor még élt Márk édesanyja, Julianna, Béla gyakran kérdezte tőle:
– Mondd csak, Juci, hogy lett ilyen furcsa ez a fiú? Se nálad, se nálam nem volt ilyen a családban!
Julianna nevetett ilyenkor, és csak legyintett:
– Bélám, hagyd már ezt a „furcsát”! Teljesen normális mai fiú. Csak nem a fociban és a játékpisztolyban találja meg a világ értelmét, hanem a festésben meg a versekben. Kell, hogy minden fiú ugyanolyan legyen?
Béla ilyenkor sóhajtott egy nagyot:
– Azt hittem, kinövi ezt. Hogy majd komolyabb lesz idővel.
– A világ változik, Béla. De a lényeg nem. Mindenki a saját útját járja, és Márk különleges. Csak még nem mindenki érti ezt meg.
Béla sosem beszélt otthon kívül a családjáról. Julianna csak annyit tudott: Béla autókereskedéssel foglalkozik. Új és használt kocsikat árul, van egy szalonja is valahol Budapest peremén. Soha nem panaszkodott, csak annyit mondott: “Amíg nektek semmiben nincs hiányotok, addig minden rendben van.”
A fordulópont Márk tizenötödik születésnapján jött el.
Aznap, miközben a nappaliban a barátok és rokonok köszöntötték, Julianna hirtelen elsápadt. Márk volt az első, aki észrevette.
– Anya, jól vagy? Olyan sápadt vagy…
– Csak elfáradtam egy kicsit, semmi gond – próbálta nyugtatni.
– Anya, tudod mit? Hagyd a nagy felhajtást. Üljünk le csak mi ketten, együnk egy szelet tortát, aztán pihenj le.
– Édes fiam, te sosem szeretted a nagy ünneplést. De most 15 lettél. Ez már komoly szám! Annyi barátod van… menj, ünnepelj csak!
Márk odament apjához is, súgva mondta:
– Apu, figyelj oda anyára. Valami nem stimmel. Izzad, sápadt, azt mondja, jól van, de én nem hiszem.
Béla rápillantott Juliannára, és azonnal megértette, hogy a fia nem képzelődik. Elkísérte a feleségét pihenni, majd visszament a vendégekhez.
Az este után Julianna állapota rohamosan romlani kezdett. Három hónap alatt a betegség teljesen felemésztette. Márk csak nézte, ahogy az erős apja egyre törékenyebb lett – előbb lélekben, aztán testben is.
Egyik este, amikor Márk apját egyedül találta a dolgozószobában, itallal a kezében, odalépett hozzá:
– Apu, tudom, hogy nehéz neked.
Béla szomorúan elmosolyodott, a pohárra bökött:
– Ezzel legalább egy kicsit elfelejtek mindent.
– Akkor adj nekem is – mondta halkan Márk.
Béla felkapta a fejét:
– Megőrültél?!
– Te legalább találtál valamit, ami segít. Nekem még beszélgetni sincs kivel…
Béla nézett a pohárra, majd hirtelen felállt, és kiöntötte a tartalmát egy virágcserépbe.
– Anya ezért biztos agyonütött volna – mondta Márk, és elcsuklott a hangja.
A következő pillanatban zokogni kezdett. Az apja odalépett hozzá, átölelte:
– Sírd ki magad, fiam. Segít.
Onnantól kezdve még közelebb kerültek egymáshoz. Mintha egy szív két fele lettek volna.
Márk később a bölcsészkarra ment, közben festeni is tanult, privát órákat vett. Béla néha morgott:
– Mikor választasz már valami „rendes” foglalkozást? Az ember akkor érezheti magát értékesnek, ha maga keresi meg a pénzét!
Márk, miközben egy festmény fölé hajolt, visszakérdezett:
– Apu… és szerinted kell egyáltalán annyi pénz az embernek?
Béla felkapta a fejét:
– Hát persze! Pénzért bármit megvehetsz!
– BÁRMIT?
– Jó… majdnem. Kivéve az egészséget. És azt, aki már nincs velünk.
– Ha a legfontosabb dolgokat nem lehet megvenni, akkor minek hajszoljuk a többieket?
Béla fel-alá kezdett járkálni:
– Honnan veszed ezeket? Te csak azért tudsz így filozofálgatni, mert nem kellett megküzdened semmiért! Mert én mindent elintéztem helyetted!
Márk finoman válaszolt:
– És ha nem lett volna semmi, csak mi hárman? Anya, te, én. Egy kis házikó valahol vidéken. Nem lettünk volna boldogabbak?
Béla csak állt. Aztán leült, és halkan megszólalt:
– Lehet… talán igen. De az más világ lett volna.
– Nem, apu. Ez is a mi világunk. És ha egyszer meghalsz, és nem hagysz rám semmit – én akkor is boldog leszek.
Béla felhúzta a szemöldökét:
– Komolyan nem bánnád?
– Nem. Tudod mi volt az álmom gyerekkoromban? Hogy élünk valahol, ahol nincs se tárgyalás, se partnerek, csak te, anya meg én. Egy kert, egy kutya, egy festőállvány.
A férfi csak nézte a fiát. Aztán halkan megkérdezte:
– Te tényleg nem félsz a semmitől?
– Dehogy. Félek, hogy elfelejtünk élni, miközben hajszoljuk azt, ami nem is számít.
Béla szeme megtelt könnyel. Márk ekkor megfordította a festményét: Julianna arcképe nézett rájuk vissza. Élethűen, melegen, mintha csak most lépett volna ki a konyhából.
– Itt van velünk, apu. Minden nap. Ahányszor csak akarod, ránézhetsz. Ő mindig velünk marad.
Béla hangja elcsuklott:
– Igazad van… De azért a kényelmes élet sem rossz.
– Nem is mondtam, hogy az! Csak nem ez a legfontosabb.
Egy év telt el a nagy beszélgetés óta. Béla bácsi üzletei egyre rosszabbul mentek. Márk látta, mennyire ideges az apja, de nem szólt bele. A férfi naponta hosszú órákat töltött irodájában, telefonált, tárgyalt, idegesen járt fel-alá.
Egyik este Erika, a titkárnője, bekukkantott az ajtón:
– Béla, hazamész ma egyáltalán?
– Tessék? Ja… mindjárt, csak befejezem ezt. Menj csak, Erika, nyugodtan.
Erika már öt éve dolgozott mellette, és a munkakapcsolatuk rég túlnőtt a megszokott kereteken. Béla tudta: csak egy szó kellene, és Erika maradna. De most valahogy minden összeszorult benne.
Ám Erika nem ment el. Leült vele szemben.
– Béla, mi történik? Mondd el őszintén.
A férfi megpróbált erőtlenül mosolyogni.
– Semmi különös. Csak van, akinek nem tetszik, hogy még mindig talpon vagyok.
– Kik ezek?
– Nem fontos. De szeretném, ha pár hétre elmennél. A páncélszekrényben találsz egy borítékot, benne pénz, meg egy utazás. Használd ki, Erika.
A nő megdöbbent.
– Mikor induljak?
– Jobb lett volna tegnap. De a holnapi gépre már vettem jegyet.
Erika csak bólintott. Aztán felállt, és elment.
Otthon Márk hiába várta apját. Béla egyre ritkábban járt haza. Márk kezdte sejteni, hogy a helyzet sokkal rosszabb, mint amit az apja mutatni enged.
Egy hajnalon, mikor már majdnem elaludt, híradóra kapcsolt a tévé.
– Ma éjjel robbanás történt Budapest külvárosában. Egy ismert vállalkozó életét vesztette autójában… – szólt a bemondó hangja.
A képernyőn egy felismerhetetlen roncs jelent meg. Márk felismerte a rendszámot. Az apja autójáé volt.
Márk földre rogyott, szinte nem kapott levegőt. Aztán megkezdődött a rémálom: hívások, kórházak, rendőrség, temetés.
A búcsúztatáson Erika is megjelent. Csendesen sírt, amikor Márk odalépett hozzá.
– Tudott valamit, igaz?