Budapest
Related Articles
23 éve minden évben ugyanoda tette a sütit. De most először – a tányér üres volt. És mellette ott feküdt egy cetli.
Erzsi minden évben ugyanazon a napon, február közepén, hajnalban ment ki a temetőbe. Kabátja zsebében a kiskanalat is elhozta, ahogy mindig. A fémes kattogás és az almás-fahéjas sütemény illata összefonódott benne a hiány csendjével.
A fia, Bence, tizenhét évesen halt meg egy autóbalesetben. Azóta Erzsi minden évben megsütötte a kedvenc sütijét – a „nagyis almáspitét”, amit még kiskorában együtt készítettek –, és kivitte neki a temetőbe.
Nem vitt virágot. Nem gyújtott gyertyát. Csak letette a sütit a sírkövére.
És mindig egy szeletet. Csak egyet. Csak neki.
Idén is így tett. Meleg, friss süteményt vitt. Letette a sírra, kisimította a szalvétát alatta.
— Itt van, Bencuskám. Tudom, most is megennéd egy perc alatt.
Elidőzött még pár percet, megigazította a kavicsokat, aztán elindult haza.
De valami furcsa érzés kísérte. Nem tudta megfogalmazni. Csak… más volt.
Másnap reggel visszament. Szerette maga rendben tartani a sírt, kisöpörni a faleveleket, újratölteni a mécsest.
Ahogy a parcella sarkához ért, már látta: a tányér üres.
Tisztára volt nyalva.
És rajta – egy összehajtogatott kis papírdarab.
Erzsi lehajolt, ujjai remegtek. A szíve úgy kalapált, hogy hallotta a fülében.
Széthajtogatta a cetlit.
És amit azon olvasott… örökre megváltoztatta ezt a napot.
A cetlin gyerekes, kusza betűkkel ennyi állt:
„Köszönöm, hogy minden évben hoz nekem sütit. Én sem felejtettem el.”
Erzsi percekig csak bámulta a papírt. A lába zsibbadt, a szíve hevesen vert, mintha valami tiltottat olvasott volna. A keze megremegett. Körbenézett. Üres volt a temető, csak a szél zörgette a száraz bokrokat.