Budapest
Related Articles
Mindig is azt hittem, hogy az ilyen történetek csak filmekben és regényekben léteznek. A romantikus fordulatok, a véletlenek, a sorsszerű találkozások – ezek számomra mindig csak az írói fantázia szüleményei voltak. De azon a napon olyasmit éltem át, ami alapjaiban rengette meg ezt a hitemet.
Munka után egyenesen az állomás felé vettem az irányt. Egyedül utaztam vidékre, anyámhoz – régóta terveztem már a látogatást, és végre megkaptam a rég áhított szabadságot. A vonatút hosszúnak ígérkezett, de szándékosan választottam ezt az utazási módot – őszintén szólva mindig is rettegtem a repüléstől.
Amikor a vonat beállt, felszálltam, felraktam a csomagomat a felső polcra, és helyet foglaltam az ablaknál. Az állomáson két, nem éppen fiatal férfi búcsúzott egymástól. Egyikükkel egy csodaszép labrador volt – olyan szomorú szemekkel, hogy már attól megremegett a szívem, ahogy csak rájuk néztem. Egy pillanatra elkalandoztam, és mire visszanéztem, már senki nem állt a peronon.
Pár perccel később a korábban látott férfi lépett be a fülkémbe – ő volt az, aki búcsúzott, a kutyás. Kiderült, hogy útitársak leszünk. A vonat elindult, és rajtunk kívül más nem is ült a fülkében.
– Micsoda gyönyörű kutya volt az a labrador! – csodálkoztam rá rögtön, próbálva beszélgetést kezdeményezni.
– Az az én kutyám – válaszolta halkan a férfi.
– És hol van most?
– Ott utazik, ahol a szabályzat szerint kell – a különálló kisállatszállító kocsiban – felelte szomorúan, s a szeme olyan szomorúsággal telt meg, amilyet csak ritkán lát az ember. Éreztem, hogy nem vágyik beszélgetésre, így csendben maradtam.
A következő nagyobb megállónál, ahol hosszabban vesztegeltünk, láttam, ahogy hosszasan sétáltatja a kutyát a peronon. Amikor visszatért a fülkébe, újra megpróbáltam szóba elegyedni vele.
– Tudja, nem lehetne valahogy megoldani, hogy a kutya velünk jöjjön ide? Olyan fájdalmas nézni, ahogy magától is szenved, és ő is csak maga mellett lenne nyugodt.
A férfi rám nézett, egy pillanatra felcsillant a remény a szemében.
– Nem lenne szabályos… Tilos az állatszállítás így.
– Kit érdekelnek a szabályok, ketten vagyunk csak, engem egyáltalán nem zavar. Beszélek én a kalauzzal, mit szól?
– Próbáltam már… sikertelenül. És egyébként… nem kan kutya. Ő Barbara. Egy igazi hölgy.
A következő állomáson mégis sikerült meggyőznöm a kalauzt. Megígértük, hogy ha bárki más belépne a fülkébe, visszaviszszük Barbarát az állatszállító kocsiba. De ez nem történt meg. Több megállón keresztül csak mi hárman voltunk – a férfi, Barbara és én.
Barbara nyugodtan feküdt egy pokrócon a padlón, de ha bárki elhaladt a fülke mellett, azonnal felkapta a fejét, megfeszült, és vicsorgott – őrizte a gazdáját.
– Messzire utazik? – kérdeztem a férfit.
– Egy kisebb állomásnál szállok le, három órával korábban, mint ön – felelte, majd bemutatkozott. – Tamás vagyok. Most jövök vissza Barbarával. Majdnem egy évig a barátomnál volt. Most hazatérünk.
Ezután mesélni kezdett. Egy történetet, ami fokozatosan és mélyen bontakozott ki, fájdalommal és váratlan fordulatokkal. Egy történetet, amely megrengette az én elképzeléseimet is az életről, a gyászról és a remény lehetőségéről.
Tamás hosszú percekig némán nézett ki az ablakon. Barbara összegömbölyödve pihent a lábánál, de feszülten figyelte minden rezdülését.
– Szeretném elmesélni magának, hogy ki is ő – mondta végül, halk, elmélyült hangon. – Barbara nem egyszerűen a kutyám. Ő… a megmentőm.
Lassan, kissé szaggatottan kezdte a történetet.
– Évekkel ezelőtt még teljesen más életet éltem. Fiatal pénzügyi tanácsadóként dolgoztam Budapesten, a belvárosban, egy nagy befektetési cégnél. Napi tizennégy órát dolgoztam, a számok, a határidők és a stressz uralták az életem. De otthon várt rám valaki. A feleségem, Dóra. Ő volt a menedékem. A nyugalom, a derű, a mosoly. Amikor ő rám nézett, hirtelen semmit nem számított a tőzsde vagy a devizaárfolyam.
Elmosolyodott, de csak egy pillanatra. A mosoly mögött mély fájdalom rejtőzött.
– Évekig minden tökéletesnek tűnt. Álmaink voltak, terveztünk gyereket, utazásokat, egy csendes kis házat a Dunakanyarban. De Dóra megbetegedett. Először csak fáradékony lett. Azt hittük, influenza. Aztán jött a diagnózis – egy alattomos, gyógyíthatatlan betegség. Az orvosok őszinték voltak. Nem volt visszaút. Minden megváltozott.
Elhallgatott. Tekintete az ablakon túlra révedt, a táj elsuhant, de ő nem azt nézte. A múltba merült.
– Felmondtam. Otthagytam a munkámat. Egy percet sem akartam nélküle tölteni. Az utolsó hónapjait együtt éltük meg, minden percet megpróbáltam örökkévalóvá tenni. Amikor meghalt, az én világom is megszűnt.
Barbara megmozdult, mintha csak megerősítené a történet súlyát.
– Eltűnt belőlem minden. Nem akartam senkit látni. Nem bírtam a részvétet, a sajnálkozó tekinteteket. Egy régi barátom, Márk – ő volt az egyetlen, aki nem hagyott magamra. Ő talált nekem egy világítótornyot Somogy megyében, a Balaton közelében. Elzárt, békés hely volt. Oda költöztem.
– Egy világítótoronyba? – kérdeztem óvatosan.