Budapest
Related Articles
Minden reggel sírt a buszon – míg valaki meg nem tette, amit más nem mert!”
1. rész – A könnyek és a csend kezdete
Tamáska az én kis napocskám volt. Minden reggel úgy robbant ki az ajtón, mintha ágyúból lőtték volna ki – még a kutyának is elköszönt, integetett a műanyag dinoszauruszával, majd szaladt a buszmegállóhoz. Hatéves volt, de akkora energiával ébredt, hogy én már nem is kértem reggel kávét. A mosolya elég volt az egész utcasornak.
De valami megváltozott.
Először csak a mosolyok maradtak el. A „jó reggelt” halk suttogás lett. Aztán jött az a reggel, amikor nem akart cipőt húzni. A nap, amikor hasfájásra panaszkodott, de nem tudta megmondani, hol fáj. És a legrosszabb: már nem rajzolt.
Tamáska imádott rajzolni. Egyszer az egész nappali falát egy állatkertes jelenettel díszítette ki – lemosható filctollal, természetesen. Most a papírlapok vagy üresen maradtak, vagy tele voltak fekete örvényekkel, szürke karikákkal. Néha össze is gyűrte, tépte őket.
Nem akartam túldramatizálni. Talán csak egy korszak. Talán csak fáradt. De a szívem mélyén éreztem: ez nem csak fáradtság.
Aznap reggel eldöntöttem, hogy nem csak integetek neki a verandáról. Elkísértem egészen a buszhoz. A hátizsákját úgy szorította, mintha bármelyik pillanatban elfújhatná a szél. Nem köszönt a sofőrnek. Nem nézett a többi gyerekre. Amikor a busz ajtaja a szokásos sziszegéssel kinyílt, Tamás megdermedt.
– Gyerünk, kisfiam – suttogtam. – Minden rendben lesz.
Rám nézett – ködös tekintettel, szorosan összeszorított ajkakkal –, majd lassan bólintott és fellépett.
Akkor láttam meg.
Le akart ülni elöl, ahogy mindig, de hátulról valaki mondott valamit. Nem hallottam mit, de a gúnyos nevetés egyértelmű volt. Egy másik gyerek meglökte a mellette ülőt és felnevetett. Tamás lejjebb húzta a sapkáját, az ablak felé fordult, és mielőtt felhúzta a térdét maga elé, a kabátujjával letörölt valamit az arcáról.
Könnyeket.
De nem ez volt a legmeglepőbb.
A busz nem indult el.
A sofőr, Kármánné, aki már az ovis kortól ismerte Tamást, hátranyúlt – az egyik keze még a kormányon volt, a másik hátranyúlt, mintha egy biztonsági hálót nyújtana. Nem szólt semmit. Csak tartotta a kezét.
Tamás ránézett, egy pillanatig tétovázott… majd megragadta a kezét, mintha fuldokolna.
És Kármánné nem húzta el. Ott tartotta. Egy hosszú pillanatig – a motor duruzsolt, a gyerekek elcsendesedtek – csak fogta a kisfiú kezét.
A busz végül elindult. Én ott maradtam, összeszorult szívvel.
Délután nem csak Tamást tette le.
Kármánné leállította a motort, kiszállt, és határozott léptekkel elindult felénk – a sarkon várakozó szülők felé, köztük hozzám is. Egyenesen a szemünkbe nézett.
A hangja halk volt. De nem is kellett hangosabbnak lennie.
– Néhány gyereketek bánt másokat – mondta.
2. rész – A bátorság, ami elindította a változást
A szülők közül többen pislogtak zavartan. Mások körbenéztek, mintha nem róluk lenne szó.
– Nem azért vagyok itt, hogy szégyent hozzak bárkire – folytatta Kármánné. – Azért vagyok itt, hogy elmondjam: ami ebben a buszban történik, az nincs rendben. És eleget láttam.
Az egyik apuka felnevetett, gúnyosan legyintve.
– Ugyan már! A gyerekek csipkelődnek, ilyen az iskola.
Kármánné hangja nem emelkedett, de jéghideg lett.