Ott ült a kutya a babakosár mellett… és az egész életem megváltozott.

Ott ült a kutya a babakosár mellett… és az egész életem megváltozott.”

„Negyvenéves voltam, amikor azt hittem, véget ért az életem.” – kezdte a történetét Szabó András, akit sokan csak „az erdő melletti ház jólelkű lakójaként” ismertek a kisvárosban. Az asszony, akit feleségül vett, elhagyta – de nem akárkiért, hanem a legjobb barátjáért.

– „Nem az fájt a legjobban, hogy elment” – mesélte. – „Hanem az, hogy az az ember, akinek mindent elmondtam, akiben vakon bíztam, volt a szeretője. Akkor kezdtem elhinni, hogy talán senkire sem lehet számítani…”

Ekkor jött Oscar. Nem ember, nem barát – hanem egy német juhászkutya kölyök, akit az állatmenhelyről hozott el.

– „Ő volt az első élőlény, akiről tudtam, hogy sosem fog elárulni. Egy szempillantás alatt megszerettük egymást.”

Oscar okos volt. Túl okos. András, aki otthonról dolgozott, hamar megszokta, hogy a kutya délutánonként magától kisétál a kertkapun, tesz egy kört az erdő szélén, majd visszaballag.

De azon a napon Oscar nem jött vissza.

András a verandán üldögélt, egy régi magyar filmet nézett a laptopján, amikor észrevette, hogy a nap már lement, Oscar viszont sehol.

Aztán hallotta az ugatást. Nem volt szokványos.

– „Ez más volt. Rövidebb, élesebb, figyelmeztető… Mintha azt mondta volna: ’Gyere. Most. Azonnal.’”

András felpattant, felkapta a kabátját, és kisietett a sötétedő kertbe.

A látvány, ami fogadta, szinte földbe gyökerezte a lábát.

Oscar ott ült, mozdulatlanul, de feszülten. Előtte egy kosár – benne egy síró kisbaba.

– „Szent ég…” – szaladt ki András száján. – „Ez most mi a csuda?!”

Körbenézett. Sehol egy autó, se egy ember. A közeli bokrok is csendesek voltak. A baba fátyolos szemekkel nézett fel rá, az arca kipirult, ahogy sírt.

Oscar gyengéden az orrával bökdöste a kisbabát.

– „Honnan…? Ki tette ezt?” – kérdezte András, miközben leguggolt, hogy közelebbről megnézze.

A kosár alján egy összehajtott papírlap lapult. Kirázta a keze, miközben olvasni kezdte:

„Ne keressetek minket. Ez a gyermek mostantól a tiétek. Gondoskodjatok róla.”

– „Micsoda…?” – motyogta. – „Ez valami rossz tréfa? Egy újszülött? Csak úgy, itt hagyva?”

Gyorsan körbenézett újra, de csak a csend válaszolt.

– „Oscar, jó kutya vagy… De most aztán nagy bajban vagyunk.” – sóhajtott.

Szabó András nem késlekedett sokáig. Óvatosan felemelte a kosarat, miközben Oscar továbbra is a baba mellett maradt.

– „Gyere, kiskutyám. Ez most nem séta. Ez valami egészen más…” – mondta halkan, de határozottan.

Hazafelé megállt egy éjjel-nappaliban. Babatejpépet, cumisüveget, pelenkát, takarót és néhány kislányruhát vett – ösztönösen. Mintha mindig is tudta volna, hogy egyszer apává válik… bár nem pont így.

Otthon lemosta a babát, megetette, tisztába tette, és aztán… csak nézte. Hosszan.

Oscar ott feküdt mellette, mintha ő lenne a kisgyerek első testőre.

András végül felhívta a rendőrséget.

– „Jó estét. Egy kisbabát találtam az erdő szélén, a kutyám vezette oda… egy kosárban volt, levéllel.”

– „Milyen korúnak tűnik a gyermek?” – kérdezte a diszpécser.