Budapest
Related Articles
Apám utolsó szavai – sosem felejtem el őket
Mikor eldöntöttem, hogy apámat idősek otthonába viszem, úgy éreztem, mintha elárultam volna. De nem volt más választásom. Egyedülálló anyaként két állásban dolgoztam, hogy egyáltalán kifizethessem a csekkeket. Hogy egyszerre gondoskodjak róla és a kislányomról? Lehetetlen.
Igyekeztem minél gyakrabban meglátogatni, de az idő mindig kicsúszott a kezeim közül. Minden alkalommal ugyanazt kérdezte:– Mikor viszel haza, Lilla?
És én hazudtam:– Hamarosan, apa. Csak pár dolgot még el kell intéznem.
Az igazság? Nem volt semmi elintéznivaló. Alig tudtam fizetni az otthont. Minden pluszműszakom az ő gondozására ment el. A szívem megszakadt, ahogy láttam, hogy több időt tölt a személyzettel, mint velem.
Aztán egy este csörgött a telefonom. Egy különösen szelíd hang szólt bele:
– Jó lenne, ha most azonnal el tudna jönni – mondta az ápoló, Kati nővér.
A szívem kihagyott egy ütemet. Megragadtam a kabátomat és a kislányom, Réka kezét, és rohantunk. Amikor odaértünk, apám olyan kicsinek tűnt abban az ágyban. Törékenyebbnek, mint valaha.
Leültem mellé, megfogtam a sovány, hideg kezét, és suttogva kértem tőle bocsánatot.
– Sajnálom, hogy nem tehettem többet… Annyira szeretlek.
A szeme rám emelkedett. Volt bennük valami, amit nem tudtam megmagyarázni. És akkor… a legváratlanabb pillanatban, éreztem, hogy megszorítja a kezem – meglepő erővel.
A hangja gyenge volt, de tiszta.
– Menj… nézd meg a ládát a régi sufni sarkában. Tudnod kell… az igazat.
A tekintete Rékára esett, aki csendben állt az ágy végénél. Bár még kicsi volt, mintha értette volna a helyzet súlyát. Apám halványan rámosolygott, aztán újra rám nézett. Végül egy utolsó, alig hallható sóhajjal… elment.
Abban a pillanatban megállt az idő. Nem tudtam felfogni, mi történt. Az apám – aki gyermekkoromban a biztos pontom volt – most ott feküdt előttem: fájdalomtól megszabadulva, de élettelenül. Réka látta, ahogy remegnek a vállaim, és finoman megfogta a karomat. Ez a kis mozdulat visszarántott a valóságba.
Azon az éjjelen alig hunytam le a szemem. Újra és újra visszhangzott bennem az a mondat: „Nézd meg a ládát a sufniban.” Miféle láda? Miféle igazság?
Apám sosem volt titkolózós. Mindent megbeszéltünk – a pénzügyeitől kezdve a régi western filmekig. De ez… ez valami más volt.
Két nappal később, miután megszerveztük a temetést, elmentem a házához, Kiskunfélegyházára. Az évek során fizettem a legszükségesebb adókat, hogy megmaradjon az ingatlan – hátha egyszer hazatérhet még.
A kertet elborították a gazok, a falakról hámlott a festék. Elszorult a torkom – ez volt a gyerekkorom otthona, most mégis olyan idegennek tűnt.
A hátsó udvarban állt az öreg sufni, ahol apám a kerti szerszámokat tartotta. Mikor gyerekek voltunk, a bátyámmal sosem mehettünk be – azt mondta, veszélyes.
Most az ajtó nyikorogva megadta magát. A nap fénye beszűrődött a réseken, a levegőben vastagon állt a por.
És ott volt… a láda. Egy kopott ponyva alatt, a sarokban. Rozsdás lakat zárta. Kutatni kezdtem a kulcs után – eszembe jutott, hogy a kulcstartóját eltettem a táskámba, mikor meghalt. És igen… ott volt a kis kulcs. Tökéletesen illett a zárba.
A szívem zakatolt, ahogy felnyitottam a fedelet.
Odabent régi fényképek, levelek és egy vászonkötésű napló feküdtek. Minden darab egy darabja volt annak a kirakósnak, amit apám múltjából sosem ismertem. A levelek hozzá szóltak – de nem a rendes nevére, hanem így: „Ducu.” Ez volt a beceneve a gimiben. A feladó? Egy „Valea Argeșului Rehabilitációs Központ” nevű hely.