Budapest
Related Articles
Anna néni némán sírt az éjszaka közepén, összegömbölyödve a feje alá gyűrt párnán, valahol egy szigorított börtönblokk sarkában. Már a negyedik évét töltötte le a rácsok mögött, és bár az idő előrehaladt, ő úgy érezte, az egész életét elnyelte valami keserű, végtelenül hosszú éjszaka. Mintha örökös üröm ízét érezte volna a szájában.
Igen, egy anya ült börtönben a saját fia helyett.
Most, hogy a szabadságának utolsó napjai peregtek, szinte remegett a gondolattól, hogy újra láthatja a fiát, Áront. Haza fogja vinni – így képzelte el ezerszer a fejében. De amikor rájött, merre tartják… egész teste megdermedt. „Na, ne sírj már, Annus, örülnöd kellene! Holnap végre kikerülsz ebből a lyukból, együtt leszel a fiaddal. Mostantól aztán neki kellene a tenyerén hordania téged!” – próbálta vigasztalni cellatársa, Szofi.
Szofi szavai szinte próféciaként csengtek – bár ő maga sem sejtette, mennyire komor jelentése lesz a „koporsódeszkának”, amit emlegetett.
Gál Anna mindig is szelíd, visszahúzódó, jószívű asszony volt. A rács mögött hamarosan „Tanárnőnek” vagy „Rózsácskának” kezdték hívni – mint egy szál virág a gaz között. A többiek csak találgatták, mit követhetett el egy ilyen ember.
– Anna néni, magát miért is csukták le? – kérdezték nem egyszer. – Tán rossz helyre adta be az infúziót a kórházban?
Anna egész fiatalságát, húszéves korától kezdve egészen az ötvenéves koráig, a helyi kórház baleseti sebészetén töltötte nővérként. Mindenki szerette – orvosok, páciensek egyaránt. Mindenkinek volt egy kedves szava hozzá. Amikor aztán elterjedt, hogy börtönbe került, a fél város felhördült. Senki sem értette, mi történt. Miért?
A válasz fájdalmasan egyszerű volt: semmiért. Egyszerűen csak azért, mert anya volt. Olyan anya, akinek az egyetlen fia élete minden kincsnél fontosabb volt számára.
Arra a bizonyos őszi vasárnap estére Anna mindig emlékezni fog. A vacsorát már rég elkészítette – de a fia, Áron, nem jött. Pedig ötkor megígérte, hogy hazatér. Már hat is elmúlt, de a kulcs nem fordult a zárban. Anna egyre idegesebben hívogatta, de csak a géphang válaszolt: „A hívott szám jelenleg nem elérhető…”
Végül csörögni kezdett a zár, Anna felugrott, és az előszobába sietett. Ott állt Áron. Kabátja szétcsúszva, maszatosan lógott rajta, haja kócos volt, tekintete üres és rémült. Kezei remegtek.
– Mi történt, kisfiam? – kérdezte aggodalmasan Anna. A szíve előre megérezte: valami szörnyű.
– Anya… elütöttem egy embert… Egy idős bácsit. Nem láttam. Telefonáltam, elkalandoztam… Azonnal hívtam mentőt, jöttek is… De elhúztam onnan, mielőtt a rendőrség kiér. Csakhogy ez nem segít. Mindenütt kamerák vannak. Ki fogják deríteni. És engem bezárnak. Vége a jövőmnek. Vége a házasságnak. Tudod, jövő hónapban lenne az esküvőnk Szilvivel. Az apja gazdag, üzletember. Már beléptetett volna a vállalkozásába. Luxus, utazás, pénz… És most mindennek vége. Egy rab lesz belőlem. – Áron összeesett a fal mentén, kezébe temette az arcát, és zokogni kezdett.
Anna lehajolt hozzá, simogatni kezdte.
– Ne aggódj ennyire, lehet, hogy van megoldás… – suttogta.
– Nincs. Kivéve, ha… – Áron abbahagyta a sírást, majd hirtelen a földre térdelt előtte.
– Anya, kérlek, könyörgöm, te vagy az egyetlen, akitől ezt kérhetem. Ne engedd, hogy tönkremenjen az életem. Ha bevisznek, Szilvi otthagy, az apja kiátkoz, soha többé nem kapok esélyt. Te meg… nyugdíj előtt állsz. Nem veszítesz már semmit. Vállald el te! Csak néhány év… Utána mindent megadok, amit kívánsz. Kényelmet, biztonságot, megbecsülést!
Anna sokkot kapott a hallottaktól. Némán bámult a fiára, majd suttogva annyit mondott:
– Talán inkább ügyvédet kéne fogadnunk?
– Anya, ne légy naiv! Egy ügyvéd csak felveri a port. Már most is késésben vagyunk. Gondoltam, bármit megtennél értem… – nézett rá vádoló tekintettel.
– Meg is tenném, kisfiam… ha neked az a jó, akkor igen. – Anna szeme megtelt könnyel. – De hogy mennék én be a te nevedben?
Áron arca felderült.
– Egyszerű. Azt mondjuk, ketten ültünk a kocsiban, de te vezettél.
– De hát én húsz éve nem vezettem! A jogosítványom is rég lejárt.
– Ne aggódj, anya. Kapcsolatok, pénz – mindent megoldunk. Szerzek neked olyan papírt, amin a legszigorúbb szakértő sem talál kivetnivalót.
Anna vacsorát tálalt, de csak testben volt ott. Áron úgy evett, mint aki már nyert csatát. Ő pedig… ő egész éjjel nem aludt.
A következő napokban az események elszabadultak: kihallgatások, papírok, ügyészség, majd a bilincs – és a bíróság. A négyéves ítélet egy csapásként érte. A bácsi, akit Áron elütött, sajnos még a mentőben elhunyt.
Anna rács mögé került – és ezzel pokoljárás kezdődött. Mégis, soha nem lázadt. A többi elítélt tisztelte, segítette, megbecsülte. Egyedül a fia tűnt el lassan az életéből.
Pár levelet még kapott, néhány látogatást is, de azok hidegek voltak, formálisak. Anna mégsem neheztelt. Szerette Áront – ő volt a mindene. És kivárta. Letöltötte a büntetését – az utolsó napig.
Eljött hát a nap, amire Anna néni éveken át várt. A börtön ajtaja mögötte csattant utoljára – immár szabad volt. Reszketve nézett körbe a kapun túl: kereste Áront, a fiát. Őt, akinek minden évét ajándékként élte meg a rácsok mögött. De senki nem várta.
Pár lépést tett kifelé, amikor egy férfihang szólította meg hátulról:
– Gál Annát keresem. Maga az?
Anna megfordult. Egy elegánsan öltözött férfi állt ott.
– Igen, én vagyok – felelte zavartan.
– Áron küldött. Az autóban várom. Én vagyok a sofőrje.
– A… Áron miért nem jött maga? – kérdezte remegő hangon.
– Fontos üzleti megbeszélés. Nem adott több magyarázatot.
A válasz úgy hasított bele, mint egy jeges szél. Mégis bólintott, és beszállt a kocsiba. Azt hitte, hazafelé tartanak – de a jármű az ellenkező irányba indult.
– Elnézést, merre megyünk?
– Áron azt mondta, van egy új irodájuk errefelé, oda viszem.
Anna sejtette, hogy valami nincs rendben. De szíve hirtelen megenyhült, mikor meglátta fiát. Ott állt, drága öltönyben, magabiztos mosollyal.
– Mamám! Gratulálok a szabaduláshoz! – ölelte meg.
– Áronkám, kisfiam! De jó újra látni… Mondd, hogy vagy? Hogy halad a céged? Szilvi jól van?
Áron kurtán válaszolt, mint aki nem akar sokat beszélni. Anna végül nem bírta tovább:
– Áron, miért nem viszel haza? Évek óta álmodom arról, hogy visszatérhetek a lakásomba… a saját otthonomba.
Áron elhallgatott, majd kibökte:
– Figyelj… Sokat kell mondanom. Röviden: külföldi üzleti ajánlatot kaptam. Nem akármilyet – hatalmas pénzről van szó. Viszont tiszta erkölcsi múlt kell hozzá. Nemcsak nekem – a legközelebbi hozzátartozóimnak is. És te… nos, te most szabadultál a börtönből. Ez az egyetlen akadálya a szerződésnek.
Anna szinte lebénult.
– Tehát… zavar, hogy az anyád volt börtönben?
– Nem így fogalmaznék, de igen. De ne aggódj, már intéztem. – Ezzel Áron elővett egy dokumentumot. – Halotti anyakönyvi kivonat. A tiéd. Hivatalos. Már négy éve „meghaltál”.
– Mi… mi ez?! Te azt akarod mondani… hogy megvettél egy papírt, amivel halottnak nyilvánítottál?! De hát… élek! Áron, ez bűncselekmény!