Nagy Gábor több mint két órája vezetett. Váratlanul hívták vissza az irodába, és sietett vissza a városba, mielőtt teljesen besötétedik. Mellette, az anyósülésen, német juhászkutyája, Borcsa szunyókált csendesen, fejét a mellső mancsaira hajtva.
Egyszer csak a fényszórói előtt egy másik jármű tűnt fel – szokatlanul lassan haladt az egyébként kihalt úton. Gábor ösztönösen elvette a lábát a gázról.
Amikor közelebb ért, észrevette, hogy az autó hátsó ajtaja kinyílt, és egy pillanatra valamit kidobtak az út szélére. Az ajtó becsapódott, és a jármű eltűnt a ködös esőben.
Gábor szíve hevesen dobbant.
– Láttad ezt, kislányom? – súgta. Borcsa felkapta a fejét, éberen figyelve azt a pontot, ahol a tárgy a földre zuhant.
Első pillantásra Gábor csak egy eldobott szemeteszsáknak vélte.
De aztán a fényszórók gyenge fényében látta, hogy a csomag mozog.
Habozás nélkül félrehúzódott és leállította a motort.
Amikor kiszállt, azonnal arcul csapta a hideg – éles szél és az eső, ami az inge gallérja alá kúszott. Cipője csikorgott a nedves kavicson, ahogy óvatos léptekkel közeledett a tárgyhoz.
Egy vastag, koszos pokrócba volt tekerve, szorosan átkötve egy kék madzaggal. De a mozgás nem a széltől származott. Halk, szívszorító nyöszörgés hallatszott belőle.
Gábor lélegzete elakadt. Gyorsan kibontotta a madzagot, a pokróc szétnyílt – és ott volt egy apró kisfiú. Alig lehetett két éves. Vizes volt, az arcocskája sápadt, az ajkai elkékültek, a szeme tágra nyílt, tele rémülettel. Az egész kis teste reszketett, és a nyöszörgése alig volt hallható.
– Uram Isten… – suttogta Gábor.
Gondolkodás nélkül felkapta a gyermeket, beburkolta saját vastag kabátjába, és rohant vissza az autóhoz. Borcsa hangtalanul arrébb húzódott, helyet csinálva a hátsó ülésen. Odahajolt, megszaglászta a kisfiút, majd finoman megnyalta az arcát.
Gábor tudta, hogy nem hagyhatja ott. Pár perccel később már a mentők érkeztek. A mentősök gyorsan cselekedtek, az orvos megállapította, hogy a gyerek súlyos hipotermiában szenved – de szerencsére időben találtak rá.
A rendőrségen Gábor részletesen elmesélte, mi történt. Miután meghallgatták, a rendőr komoran bólintott.
– Nem is tudja, milyen szerencséje volt ennek a gyereknek… vagy hogy milyen létfontosságú az ön vallomása. Éppen egy nő után nyomozunk, aki megszökött egy anyaotthonból a kétéves fiával. Lehet, hogy ő az. Ha nem állt volna meg, most már nem lenne életben.
Gábor némán bólintott, a kisfiú ijedt szemei még mindig a fejében visszhangoztak.
Másnap reggel Gábor felhívta a kórházat.
– A kisfiú stabil állapotban van – mondta az ügyeletes nővér. – A gyermekvédelem már foglalkozik vele.
Gábor letette a telefont, és csendben leült. A világ, gondolta, néha túlságosan gyors, túlságosan közönyös. Néha elég csak egy ember, aki hajlandó megállni, és észrevenni. Aki képes megváltoztatni egy élet menetét.
Este otthon Borcsa csendben hevert a lábánál. Gábor az ablaknál állt, bámulta az eső áztatta utcákat, ahol a lámpák fénye olajfoltként tükröződött vissza. Bár fáradt volt, nem tudott elaludni. Az a kis, remegő test, az a tekintet újra és újra felrémlett előtte.
Az elkövetkező napok egyfajta ködben teltek. Gáborra záporoztak a rendőrségi kérdések, a gyermekvédelem telefonjai, és mindeközben valami megmagyarázhatatlan üresség nőtt benne. A kisfiú – akiről kiderült, hogy a neve Alex – egyre gyakrabban járt a gondolataiban.
Minden reggel felhívta a kórházat. A válasz mindig ugyanaz volt: Alex stabil, de még megfigyelés alatt tartják. A nővér hangja udvarias volt, de semmitmondó.
Egy hét telt el, mire végre csörgött a telefon, ezúttal nem a kórházból, hanem a rendőrségtől. Dömötör hadnagy hívta, az ügy vezetője.
– Nagy úr, van fejlemény – kezdte a rendőr. – Megtaláltuk az anyát, László Elvirát. Szökött pszichiátriai beteg. Korábban is eljárás volt ellene a gyermeke elhanyagolása miatt.
– És Alex? – kérdezte Gábor halkan.
– Valószínűleg nevelőszülőkhöz kerül. Elvira nem alkalmas az ellátására. De az eljárás még folyamatban van.
Gábor letette a telefont, és egy ideig csak ült mozdulatlanul. Az a kis élet, akit a halál torkából mentett meg, most újra sodródik a rendszerben? Valami belül felsikoltott benne.
Aznap este, miközben Borcsával sétált a szokásos körön, Gábor meghozta a döntést. Felveszi a kapcsolatot a gyermekvédelmi hivatallal.
Két nappal később ott ült a Hársfa utcai hivatal fülledt, penészszagú folyosóján. A neonfények vibráltak, az emberek fáradtan ültek, néhol gyerekzsivaj szűrődött ki az ajtókon.
Végre szólították:
– Nagy Gábor? – egy középkorú nő állt előtte. Szürke nadrágkosztüm, fáradt, de értelmes tekintet. – Kovács Judit vagyok, az Alex ügyében illetékes szociális munkás.
Gábor elmesélte neki az egész történetet. A sötét utat, a dobott csomagot, a pokrócot… és azt, amit azóta érez.
– Őszintén szólva, Judit, nem tudom, miért érzem ezt. De nem tudom elengedni azt a gyereket. Segíteni akarok neki. Ha lehet… átmeneti gondozója lennék.
Judit megfeszítette ajkait.
– Uram, egyedülálló férfi. Nincs gyakorlat gyerekekkel. Hosszú procedúra, vizsgálatok, háttérellenőrzés, lakásfelmérés…
– Tudom – vágott közbe Gábor. – De megvannak az anyagi és fizikai lehetőségeim. Ha kell, alkalmazok szaksegítséget. De én… én ott voltam, amikor majdnem meghalt. Ez nem lehet véletlen.
A nő hosszasan nézte.
– Látom, komolyan gondolja. Adok egy jelentkezési ívet, és indulunk.