Budapest
Related Articles
A viharos szél sivított a fák között, hóval és jéggel hintette be az elhagyatott mezőt. A természet könyörtelen volt – de a legkisebbek ellen talán túlságosan is.
Egy apró kiskutya reszketett az út szélén. Teste szinte megbénult a hidegtől, bundáján jégtörmelék ült, és a levegőből mindössze annyi meleg jutott neki, amennyit a remegő teste termelt – ami semmire sem volt elég.
Csak nézett a semmibe, szemei homályosak voltak a fáradtságtól. Már rég feladta a sírást is. Nem tudta, hogy került ide. Egy emlékfoszlány maradt meg benne – egy udvar, egy női hang, talán egy gyerek nevetése. És most… ez.
Aztán valami mozdult.
A mező irányából egy alak közeledett. Egy hatalmas, hófehér lúd. Méltóságteljesen lépdelt át a havas földön, mintha pontosan tudná, hová tart.
A kutya felé.
A kiskutya hunyorgott, próbálta megérteni, amit lát. De nem volt ereje félni, vagy elmenekülni. Csak várt.
A lúd odaért, néhány másodpercig megállt a remegő állat előtt, majd… leült mellé. Széttárta hatalmas szárnyait, és óvón körbezárta vele a kutyát. Mintha azt mondta volna: „Ne félj. Már itt vagyok.”
A meleg lassan átszivárgott a kiskutya átfagyott testébe. A lúd, mint egy hősies takaró, rezzenéstelenül tartotta magát, miközben a hó egyre sűrűbben hullott köréjük.
– Tomi, gyere gyorsan! Nézd meg, mit találtam! – kiáltott egy fiatal lány, Lilla, ahogy közelebb hajolt az út széléhez.
Egy tizenéves fiú rohant oda, neonzöld sapkában.
– Mi az? Miért kiabálsz így?
– Ott! Nézd csak! Egy kutyus… és egy lúd?! Ez valami filmforgatás, vagy mi?!
Tomi értetlenül meredt a furcsa párosra. A két állat szorosan egymáshoz simulva feküdt, a lúd szárnyai alatt a kiskutya mozdulatlanul pihent.
– Ez… hát ez elképesztő. Lilla, ez valami… csoda.
– Ne beszélj, segíts inkább! Meg kell néznünk, élnek-e még.
Lilla letérdelt, óvatosan közelebb hajolt. A lúd megemelte a fejét, de nem támadt, nem gágogott – csak nézett.
– Nyugi, barátom. Segíteni szeretnénk – suttogta Lilla.
– Mi legyen? – kérdezte Tomi, miközben a hó már a cipőjét is átáztatta.
– A kiskutya nagyon gyenge. Szerintem elájult. A ludat meg… nem tudom. Lehet, hogy csak megvédte a kicsit.
Tíz perccel később már az állatorvosi rendelő felé száguldottak apjuk kocsijával. A hátsó ülésen Lilla fogta az elázott kölyköt egy törölközőbe csavarva, mellette egy kartondobozban pedig ott ült a lúd – nyugodtan, méltóságteljesen.
– Apaaa, sietnünk kell!
– Lilla, kicsim, a jég is letört a szélvédőről, nem vagyok Schumacher!
– Csak próbáljuk meg! Ez a kutya… alig lélegzik. És a lúd! A lúd is fontos!
A rendelőben már várták őket.
– Hozzák be gyorsan! – kiáltott az ügyeletes állatorvos, egy ötvenes, bajuszos férfi, dr. Horváth.
Tomi cipelte be a kiskutyát, Lilla vitte a ludat.
– Ez a madár is megsérült? – kérdezte a doktor meglepődve.
– Nem tudjuk. De… valami nagyon különös történt. Ez a lúd védte meg a kiskutyát. Komolyan. Szárnyaival betakarta.
– Szokatlan. A ludak nem éppen anyáskodó hírében állnak.
– Ez nem csak anyáskodott. Ez életet mentett.
Dr. Horváth bólintott, majd elvitte a kutyust vizsgálatra. A ludat addig Lilla egy takaróval leterített ketrecbe tette. A madár egy hang nélkül foglalt helyet, mint aki pontosan tudja, hogy most ő is pihenhet.
Három óra telt el. A család a váróban ült.
– Életben marad? – kérdezte Lilla, mikor végre előkerült az állatorvos.
– A kiskutya nagyon le volt gyengülve, de stabil az állapota. Most infúziót kap. A lúd… nos, ő teljesen egészséges. Bár a viselkedése… különleges. Úgy viselkedik, mint egy… védelmező.
– Mi lesz velük? – kérdezte Tomi.
– A kiskutyát elvihetik, ha felépül. A ludat… nos, úgy tűnik, már választott. – A doktor Lillára mosolygott. – Úgy tűnik, követni akarja magukat.
Lilla halkan felnevetett.
– Na jó, ez most már tényleg olyan, mint egy Disney-mese.
De ez nem mese volt. Hanem az élet – ahogy néha a legkülönösebb fordulatai ellenére is képes megmutatni, hogy a szeretet néha gágogva érkezik.
A rendelőből hazafelé már hárman ültek hátul a kocsiban: Lilla, a kiskutya – akit ekkor már Bodrinak nevezett el –, és természetesen a lúd, aki időközben megkapta a Gágás nevet.
– Bodri meg Gágás. Komolyan, apa, már csak egy beszélő papagáj hiányzik, és kész az állatkert! – nevetett Tomi.
– A papagáj várhat. Előbb Bodrinak kell meggyógyulnia – válaszolta Lilla, miközben gyengéden simogatta az alvó kiskutyát.
Amikor hazaértek, először Bodrit fektették be egy régi, takaróval kibélelt kosárba. Gágás pedig – saját döntése alapján – leült mellé. Senki sem merte eltávolítani őt onnan.
Másnap reggel Lilla arra ébredt, hogy valaki gágog a szobája előtt. Kinyitotta az ajtót, és ott állt Gágás.
– Te jó ég, bejössz iskolakezdetre figyelmeztetni, vagy mi van?
A lúd csak kettőt totyogott, majd visszament Bodrihoz, aki szintén ébren volt már, és nyöszörögve próbált felülni. Lilla szíve megtelt melegséggel.
– Tomi! Ébresztő! Gágás jobban működik, mint az ébresztőórád!
– Hahh… ez most komoly? Ez a lúd követ minket, ugye?
– Ő már családtag.
Délután egy barátjuk, Jázmin jött át látogatóba.
– Na, hallottam, hogy kis állatmentő akcióba kezdett a Kovács család!
– Figyelj, Jázmin, ez nem is volt kérdés. Nem hagyhattuk ott őket.
Jázmin leült Bodri mellé, majd megsimogatta a puha füleit.
– El sem hiszem… ez a kutyus alig egy napja még halálán volt. És most itt alszik, mint egy kisbaba.