Senki sem számított rá, hogy ötven motoros jelenik meg a fiam temetésén.

Senki sem számított rá, hogy ötven motoros jelenik meg a fiam temetésén. Még kevésbé az a négy tizenéves, akik miatt most ott feküdt a föld alatt.

A sírás sosem jött természetesen. Évtizedekig voltam iskolai gondnok és takarító. Megtanultam elásni az érzelmeimet mélyre, miként a port is, amit a folyosókról söpörtem. De amikor az első motor – egy súlyos Harley – lassan begördült a temetőbe, majd egy másik, és még egy, aztán tucatjával, a föld megremegett a dübörgő hangorkántól. A levegő megtelt a robajjal – nem csupán hang, hanem egy kiáltás volt, egy közeledő vihar előszelének dübörgése. És akkor, ebben a földöntúli zajban, amely szétszaggatta a gyász csendjét, végre kiszabadultak a könnyeim. Forrón, vadul, égetően csorogtak le az arcomon. Későn jöttek. Hasztalanul.

Az én Kristófom. A tizennégy éves fiam. Életét vette el a garázsunkban. Egy hétköznapi kedd lett a személyes apokalipszisem. Én találtam rá. Az apja, aki meg kellett volna védje. Egy cetlit hagyott maga után – néhány gyerekes, de határozott betűvel írt sor. Négy nevet említett. Négy osztálytársat. „Nem bírom tovább, apa,” írta. „Minden nap azt mondják, hogy öljem meg magam. Hát most megkapják, amit akarnak.”

Haszontalannak éreztem magam. Nem tudtam megvédeni, amikor élt. Nem vettem észre a fájdalmat a szemében, nem értettem meg a hallgatásának súlyát. És most, a halálában, még tehetetlenebb voltam. Ott álltam a sírok között, a friss hant előtt, mint egy seb a földben, és az egyetlen dolgom az volt, hogy hagyjam a könnyeimet folyni, és a motorok zaját, hogy elnyomják a néma sikolyomat.

Másnap megjelent az ajtónkban egy férfi. A pokoli nap után, amikor minden összeomlott. A ház kihalt volt, a csend kísértetiesebb minden hangnál. Az ajtó nyikordult, és ott állt. Magas, zömök férfi, kopott bőrruhában, hosszú, ősz szakállal. Arca ráncos volt, de szeme – vastag szemöldök alatt – furcsa keveréke volt részvétnek és szigorúságnak. Felismertem. Egyszer-kétszer láttuk őt a benzinkútnál, amikor Kristóf terápiája után megálltunk. Soha nem beszéltünk, csak biccentés vagy egy pillantás. Most ott állt a fiam halálának házában, és egy összehajtogatott papírdarabot tartott a kezében.

Szótlanul nyújtotta át. Remegő kézzel vettem el. Egy cigisdoboz darabja volt, rajta egy telefonszám. Mély, rekedt hangon szólalt meg, mintha a földből jött volna.

– Ha azt akarod, hogy ott legyünk – mondta, szemembe nézve. – A temetésen. Hívd ezt a számot. Csak jelenlét. Semmi bajkeverés.

Megfordult és távozott, olyan hirtelen, ahogy jött, csak a cetlit és a szavai súlyát hagyta maga után.

Eleinte nem hívtam fel. A szám napokig a konyhaasztalon hevert, mint egy oda nem illő relikvia. Nem értettem, mit akarnak ezek az emberek. Mit segíthet néhány motoros? A gyász és a zavar bénított. A temetés előkészületei gépiesek voltak, mintha nem is az én fiam búcsújára készülnék. Emberek jöttek, közhelyeket mondtak – semmi nem ért el hozzám. Egy üveg alatt éltem, elzárva a világtól.

De az éjszaka a temetés előtt… Bementem Kristóf szobájába. Minden úgy volt, ahogy hagyta – repülőmodell a plafonról, könyvek szanaszét, egy félkész rajz a rajztáblán. Leültem az ágyára – még érezni lehetett az illatát: tini kölni, festék, valami megfoghatatlan, amit csak ő hordott magán. Végigsimítottam a matrac szélét, mikor valamit megéreztem alatta. A naplóját.

Egy kopott, keményborítós füzet volt. Nem tudtam, hogy naplót vezetett. Félve nyitottam ki – mintha tiltott területre lépnék. Az elején hétköznapi dolgok: suli, egy lány, akit kedvelt. Aztán sötétebb sorok következtek. Egyre mélyebb. Egyre fájóbb.

– Ma Botond elgáncsolt a folyosón, Bence meg csak nevetett – írta az egyik oldalon. – Azt mondják, lúzer vagyok. Hogy senki se akar engem.

Másik bejegyzés: – Márk bezárt a tornatermi vécébe. Zalán széttépte a rajzfüzetem, azt mondta, a rajzolás csak lányoknak való.

A fájdalma ott volt a sorokban – nyers, leplezetlen. Nem csodálkoztam már, miért húzódott vissza, miért nem hívott barátokat, miért voltak foltok a testén, amikre mindig „elesés” volt a magyarázat. A könyvtárosnő, Márta néni, mondta egyszer, hogy Kristóf mindig egyedül ebédel a könyvtárban. „Szerintem bujkál,” mondta halkan.

Most már mindent értettem.

A napló néhány nappal a halála előtt ért véget. Az utolsó oldalakon könnypettyek torzították el a betűket.

– Azt mondják, a világ jobb lesz nélkülem – írta. – Nem bírom tovább. Ők győztek.

Ott voltak a nevek: Botond, Bence, Márk és Zalán. Az iskola csillagai. Bejáratos családok fiai – ügyvéd, orvos, cégvezető.

A kezem reszketett, amikor becsuktam a naplót. A fájdalmat felváltotta a harag. Hideg, acélos harag. Nem engedhetem, hogy Kristóf csak egy újabb statisztika legyen. Nem engedhetem, hogy ezek a fiúk és a családjuk úgy éljenek tovább, mintha mi sem történt volna.

A papírdarab még mindig ott volt az asztalon. Felhívtam a számot.

Két csörgés. Felvette.

– Én vagyok – szóltam remegő hangon. – Kristóf apja.

– Elolvastad a naplót, igaz? – kérdezte Sam. Nem volt kérdés, inkább kijelentés.

– Igen – suttogtam.

– Rendben – mondta. – Holnap reggel kilenckor ott leszünk. Ne aggódj.

Ennyi. Letette. A papírt bámultam. Holnap. Kilenckor.

Másnap reggel ott voltak. Nem csak tucatnyian. Több mint ötvenen.

Amikor a családommal megérkeztünk a temető kis kápolnájához, a motorosok már sorfalat álltak. Precízen parkolt motorok az útszélén, fekete bőr mellényes férfiak és nők, a hátukon ezüst hímzéssel: „Acélangyalok” – egy koponyás embléma két szárnnyal.

Ott álltak némán, mozdulatlanul, két sorban, mintha egy láthatatlan menetet őriztek volna. Egyfajta csendes erő sugárzott belőlük. Nem fenyegetőek voltak – inkább méltóságteljesek.