A mai közéletben gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, hogy politikai vezetők környezete – családtagjaik, barátaik, üzletfeleik – elképesztő gazdagságra tesznek szert. Milliárdok, kastélyok, luxusautók, offshore cégek, és korlátlan lehetőségek – ezek sok esetben szinte természetes velejárói lettek a hatalomnak. Ebben a kontextusban különös fényt kap egy név a múltból: Kádár János.
Kádárnak sem a lánya, sem a veje, de még a legjobb barátja sem lett milliárdos. Ő maga sem volt az. De tudják, mi volt ő?
Egy rendszer arca – egy korszaké, amelyről lehet vitázni, lehet szeretni vagy gyűlölni, de egy dolgot nehéz tagadni: Kádár János nem a saját gazdagodásáért ült a hatalomban. Nem voltak titkos bankszámlák, luxusvillák, jachtok, dubaji nyaralók. Az ő „nyeresége” nem anyagi természetű volt – hanem az a meggyőződés, hogy egy országot irányítani erkölcsi felelősség.
Persze nem volt ő szent. A rendszer, amit vezetett, elnyomó volt, és rengeteg fájdalmat, igazságtalanságot okozott. De mégis: a közvagyonhoz való viszonya élesen eltért a ma megszokottól. Nála nem épült dinasztia, nem születtek családi birodalmak a közpénzből.