Budapest
Related Articles
A nőstényfarkas ételért jött a faluba, és az erdész megsajnálta: két hónappal később visszatért – de nem egyedül
A Bakony szívében, egy kicsiny, ritkán lakott falu szélén állt egy öreg, korhadt gerendákból épült kunyhó. Itt élt Gulyás István, a falu erdésze. Már több mint húsz éve járta a hegyeket, ismerte minden fáját, minden madarát – és azt is tudta, ha valami szokatlan történik.
Egyik éjszaka, január közepén, különös hangra ébredt. A kutyája, Bodri, nem ugatott, csak halk nyüszítéssel jelezte, hogy valami nem stimmel. István kikapcsolta a vaskályhától jövő szuszogó hangot, és az ajtóhoz lépett. Fagyos szél vágott az arcába, amikor kitárta a nyikorgó ajtót.
És akkor meglátta.
Egy nőstényfarkas állt a kerítés túloldalán. Sovány volt, bordái szinte átszúrták a bundáját, szeme sárgán villant, de nem volt benne agresszió – inkább valami különös béke és fáradt remény.
– A mindenit… – suttogta István. – Te hogy kerültél ide?
A farkas nem mozdult. Csak nézte őt, némán, mint aki tudja, mit akar – és hogy kihez jött.
István behúzta az ajtót, odaballagott a konyhába, és a mélyhűtőhöz lépett. Előhalászott egy zacskó fagyasztott csirkefarhátat, majd visszasétált a tornácra. Átdobta a csontokat a kerítés fölött. A farkas várt. Aztán óvatosan előrelépett, megszagolta a húst, és lassan, de mohón elkezdett enni.
– Nem hiszem el – motyogta István. – Egy farkas a faluban… és nem támad, csak kér.
A nőstény, miután evett, visszanézett az erdészre, aztán hangtalanul visszasétált az erdőbe.
Másnap a faluban már pletykálták is:– Láttad, Marika, mit mondott a Gyula bácsi? Farkas járt az utcán! – csacsogta a postás.
– Igen? Hát én bezárnám a gyerekeimet! – vágta rá egy másik asszony. – Nem hiányzik nekünk, hogy valakit széttépjen!
István csak legyintett.
– Aki éhes, az nem veszélyes. Én etettem meg. És nem bántott senkit.
A falubeliek megrökönyödtek.
– Te etetted?! Megőrültél?
– Éhes volt. Az éhség képes elűzni a természetes félelmet. De a jóllakott állat nem támad – felelte higgadtan.
Ezután minden este kilátogatott a háza elé, és lerakott egy adag húst vagy maradékot. A farkas néha jött, néha nem. De amikor megjelent, mindig csendben volt, mindig nyugodtan, mindig hálásan. Egy alkalommal még az is megtörtént, hogy a nőstény a hóban lefeküdt a kerítés mellett, evés után – mintha pihenni akarna, mintha otthon lenne.
Egy este, amikor István kint üldögélt a tornácon, a farkas közelebb jött, mint valaha. Már nem maradt a kerítésen kívül. Belépett az udvarra.
Bodri morrant egyet, de nem ugatott. A két állat szemkontaktust tartott, aztán a kutya lefeküdt.
– Hát ez meg mi volt? – csóválta a fejét István. – Még a kutyám is elfogad téged?
A farkas leült. Nem kért több ételt, csak nézett. Egy hosszú percig tartott a pillanat, aztán sarkon fordult, és eltűnt.
És másnap nem jött. Sem másnap. Sem azután.
– Elment… – mondta halkan István, miközben a kályhát táplálta. – Talán csak átutazó voltál.
Két hónap telt el.
Március közepe volt, a hófoltok csak elszórtan mutatkoztak az erdő alján, a fák között szűrődött be a tavasz illata. A falu lassan újraéledt – de Gulyás Istvánnál minden este ugyanaz a csend honolt. Esténként még mindig kivitte a ház elé az ételt, egy darab kenyeret, húsfélét, vagy amit épp tudott adni. De a nőstényfarkas nem jött vissza.
– Te buta vénember… – dünnyögte magának. – Már azt is elhitted, hogy barátságot lehet kötni egy vadállattal.
Aztán egy este, éppen amikor kikapcsolta a rádiót és ki akart menni fáért, megdermedt.
Ott volt megint az a halk, reszelős morgás – mint amikor valaki nem fenyeget, csak jelez.
István felkapta a zseblámpát, kilépett a tornácra, és végigvilágította az udvart.
– Azta… – suttogta.
A nőstényfarkas ott állt a kerítés előtt, akárcsak az első alkalommal.
De nem volt egyedül.
Mellette két apró, pelyhes, remegő farkaskölyök álldogált. Ugyanolyan sárga szemekkel, mint az anyjuké. Csak kisebb testtel, kíváncsi, feszült tekintettel.
– Te jó ég… – mondta István, és letérdelt.
A nőstény egy lépést tett előre, majd megállt. A kölykök is. Nem jöttek közelebb. Csak figyelték őt.
A férfi bement, elővette a húsos edényt, amit már napok óta nem használt, és óvatosan a kerítés közelébe tette. Ezúttal nem dobta át, csak letette a földre, majd hátralépett.