Budapest
Related Articles
Révész Ilona vagyok, 72 éves. Egykoron háromgyerekes családanya, ma már „csak egy néni” a lakótelepen, akinek a postaládáját rég nem tömte tele családi képeslap.
Amikor elváltam a férjemtől, Tamástól, azt hittem, legalább a gyerekeim megértik majd az okát. De nem így lett. Inkább azt kérdezték:
– Mit tettél, anya? Apa csak jót akart nekünk! – mondta akkor a fiam, Gergő, dühösen az arcomba.
A lányom, Zsófi nem szólt semmit, csak elfordult, és némán sírt. A legkisebb, Lilla akkor még főiskolás volt, de ő is egyre ritkábban hívott fel.
Tamás – a volt férjem – jó nevű ügyvédként dolgozott, kapcsolatai voltak, tekintélye. Miután elváltunk, szinte egyből összeköltözött egy harmincas éveiben járó nővel, Eszterrel. Rövid időn belül össze is házasodtak.
A gyerekeim boldogan posztoltak velük közös képeket a nyaralásról. Törökország, Dubai, Karib-tenger… Én meg csak néztem őket a telefon képernyőjén keresztül, miközben a hűtőm csöpögött, és a bojler alig működött.
Egyszer azt mondta a barátnőm, Marika:
– Ilikém, minek nézed ezeket? Csak gyötöröd magad. Ha nem keresnek, hát ne keresd őket.
De az anya mindig remél.
Aztán… elengedtem. Fogtam magam, 63 évesen, és elmentem Angliába idősgondozónak. Hetekig tanultam az alapokat, majd belevágtam. Két év alatt annyit kerestem, mint itthon tíz alatt. Hazajöttem, felújítottam a lakásomat, vettem új mosógépet, hűtőt, fűtést korszerűsítettem. Először éreztem, hogy újra én irányítom az életem.
Egy napon hívott Marika:
– Ilona! Hallottad? Tamás meghalt. Infarktus. Eszter örökölt mindent.
Leforráztak a szavak. Nem azért, mert sajnáltam. Hanem mert tudtam: most jönnek majd a gyerekeim.
És jöttek.
Zsófi hirtelen megjelent egy zacskó bonbonnal.
– Szia, anya… csak gondoltam, benézek. Hogy vagy? – kérdezte, mintha nem telt volna el öt év anélkül, hogy meglátogatott volna.
– Egész jól, köszönöm. Te?
– Megvagyok. Tudod, sok minden történt mostanában. Megváltozott az életünk.
– Hallottam – bólintottam halkan.
Másnap Gergő csengetett be.
– Szia, anya. Tudom, régen beszéltünk… Csak most… hát… el akartam mondani, hogy sajnálom. A dolgokat.
– Melyik dolgokat, Gergő? – kérdeztem nyugodtan.
Zavartan lehajtotta a fejét.
– Mindent.
A látogatások nem maradtak abba. Ahogy telt az idő, úgy váltak egyre rendszeresebbé. Nem mintha zavart volna – sőt, jól esett egy-egy mosoly, egy tál gyümölcs, egy rövid beszélgetés. De a szándék… az mindig ott bujkált a sorok között.
– Anyu, gondolkodtál már azon, hogy esetleg ne legyél egyedül? – kérdezte Zsófi egy reggel, miközben szilvás buktát tett elém.
– Én nem érzem magam egyedül – mondtam.
– De hát azért nem lenne jobb, ha valamelyikünk… tudod… közelebb lakna hozzád? Akár itt?
– Mármint… beköltöznél?
– Én nem, de Lilla. Tudod, most ment férjhez, és nehéz az albérletárakat kifizetni. És hát… neked sem ártana, ha nem lennél magadra utalva.
Egy pillanatig hallgattam. Majd bólintottam.
– Értem.
Nem mondtam többet, de akkor eldőlt bennem valami.
Pár nappal később valóban Lilla állt az ajtómban. Egy szál virággal és egy kissé zavart mosollyal.
– Szia, mama! – ölelt meg. – Rég voltam itt.
– Ügyes vagy, hogy egyáltalán rátaláltál a házra – feleltem félig tréfásan, félig keserűen.
– Jaj, ne kezdjük így… – sóhajtott. – Csak… sok minden történt. De most szeretnénk közelebb kerülni hozzád. A férjemmel. És… hát ő is mondta, hogy milyen klassz lenne, ha veled lakhatnánk. Te sem lennél egyedül, mi sem fizetnénk albérletet.
– Ez figyelmes ötlet – feleltem. – És ki mondta, hogy ingyen lakhatnátok?
Lilla arca megfagyott.
– Hogy érted?
– Úgy, drágám, hogy ha valaki valahol lakik, akkor fizet. Még ha családtag is. Nem luxusbérleti díjat, csak annyit, amennyiért én is fent tudnám tartani magam. Ezt hívják felnőtt felelősségnek.
– De… mama… te mindig olyan jó szívű voltál…