Budapest
Related Articles
A férjem azt mondta, egyházi férfiakkal van kempingezni – aztán felfedeztem az igazságot róla
Amikor a férjem azt mondta, hogy a gyülekezet férfi csoportjával kempingezni megy, egy pillanatig sem haboztam segíteni neki bepakolni. Jobban bíztam benne, mint bárki másban. De amikor felfedeztem az igazságot az „utazásával” kapcsolatban, gyorsan helyére tettem őt!
Mindig úgy gondoltam, hogy én fogtam a főnyereményt, amikor hozzámentem Thomashoz. A gyülekezetben „Istenfélő emberként” emlegették. Ő vezette a szerdai bibliaórát, megtanította a gyerekeinket az asztali áldásra, és minden nyáron önkéntesként vezette a fiatalok akadálypályáját a táborban. Azt hittem, tökéletes, amíg el nem jött az a végzetes nap.
Tudjátok, a férjemet nemcsak csodálták a templomban és a közösségben, hanem tisztelték is! Azok közé a „példás keresztény férfiak” közé tartozott, akik egyszerű fa keresztet viselnek a nyakukban, mondván, ez emlékezteti őt arra, hogy alázatos szolgáló legyen.
Még akkor is, amikor streptokokkusz torokgyulladása volt és alig tudott beszélni, vagy influenzás volt, mindig elment vasárnapi istentiszteletre — amit soha nem hagyott ki —, és úgy énekelt a kórusban, mintha az lenne az utolsó előadása! Még a ifjúsági szolgálatra is jelentkezett önkéntesnek. A lelkészünk egyszer azt mondta róla, hogy „szikla a fiatal apák számára.”
Szerettem ezt az odaadását. Vagy talán csak a illúzióba szerettem bele.
Szóval amikor azt mondta, hogy a férfiak csoportjával hétvégi kempingtáborba megy, nem pislogtam semmit sem. Az utat állítólag a gyülekezet idősei szervezték, hogy legyen idő a lelki elmélyülésre, imára és testvéri közösségre.
„Fontos, hogy helyreálljak Istennel,” mondta, miközben a sporttáskájába pakolt, én pedig a gyerekek ruháit hajtogattam a közelben. „Erősíteni a hitemet, elgondolkodni az apaságon, a felelősségen, és hogy jobb férj legyek.”
Megcsókolta a homlokomat, ahogy mindig szokta. Én őszintén mosolyogtam, és segítettem neki pakolni.
„Jól fog neked jönni,” mondtam. „Jól fog nekünk is. Ez nagyszerű példa a gyerekeknek,” miközben segítettem neki összeállítani a sátrat, a túrabakancsot, az alvózsákot, a túrakekszet, a Bibliát — mindent. Ő bólintott és visszamosolygott, mielőtt befejeztük, és lefeküdtünk aludni.
Másnap reggel jókedvűen ébredtünk, miközben én reggelit készítettem a családnak, és Thomas készülődött az utazásra. Amikor végül kihajtott a kocsival, integetett a nyolcéves Tylernek, aki jégkrémmel az egyik, vízipisztollyal a másik kezében visszaintegetett neki.
Az 5 éves Maggie sikítva nevetett, amikor Thomas kinyújtotta a fejét az ablakon, megcsókolta őt, majd elhajtott.
A nap olyan volt, mint bármelyik szombat. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy a férjem elhagy engem a gyerekekkel, amíg ez meg nem történt.
Tyler sírva rohant be a konyhába:
„Anya! A biciklim nem megy! Aidennel akartam menni, de leeresztett a gumi!”
„Rendben, rendben,” mondtam, leguggolva, hogy letöröljem az arcát. „Adok neked valami harapnivalót, és felfújom a kereket, jó?”
Ő halványan mosolygott és bólintott.
Én soha nem megyek be a garázsba; az Thomas területe. Oda szaga motorolaj, cédrusfa és legalább három horgászbot van, amiket nem tudok használni. Tele van különféle szerszámokkal, kábelekkel és olyan dolgokkal, amiket nem értek.
De azon a napon kinyitottam az oldalsó ajtót, kikerültem egy narancssárga hosszabbító kábelt, és megdermedtem. Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.
Szépen összehajtogatva, egy fehér lepel alatt állt minden kempingfelszerelése, amit állítólag magával vitt.
Sátor, még a csomagolásban.
Alvózsák, feltekerve és összehajtva.
Túrabakancs, makulátlan, ugyanabban a csomagolásban, amibe én tettem.
Zseblámpa, még az árcímkével.
Hideg futott végig a hátamon. Nem fizikai hideg, hanem az a fajta, ami akkor telepszik a gyomrodba, amikor valami, amit igaznak hittél… egyszerűen nem az.
Eleinte megpróbáltam magyarázatot keresni. Talán vitt tartalék felszerelést? Kölcsönkérte valaki mástól? De már tudtam, hogy nem igaz. Én segítettem neki bepakolni. Én zártam le a sátorszatyrot. És emlékeztem, hogy láttam, ahogy a hátsó ülésre tuszkolja a bakancsát, motyogva valamit, hogy milyen szűk a hely.
De volt egy óra körül reggel, amikor reggelit készítettem, és nem tudtam, mit csinál éppen.
Így üzentem neki.
„Szia, drágám! Remélem, jól érzed magad. Küldj légyszíves egy képet, ha van időd. Meg akarom mutatni a gyerekeknek, hogy apu teljes kemping módba kapcsolt 😄”
Tíz perc múlva válaszolt.
„Rossz a térerő. Épp most vertem fel a sátrat. Minden rendben 😊”
A szívem úgy érezte, megállt, és mindenem megfagyott. Tudtam, hogy nincs ott, ahol mondta. Letettem magam a garázs lépcsőjére, és csak bámultam a képernyőt. Az agyam nem pörgött, hanem lelassult. Minden hazugságnak új formája lett. Nem sírtam, nem kiabáltam. Még nem.
Ehelyett kíváncsi lettem.
Ott ültem, bámultam a sátrat, mintha csak eltűnne, ha elfordulok. De nem tűnt el. Valós volt. Minden valóságos volt, és gyorsan bomlott szét.
Biztos akartam lenni.
Eszembe jutott Gary — magas, mindig Példabeszédeket idéző — Thomas lelki társa és a férfi csoport tagja a gyülekezetben. Ha ez az utazás tényleg létezett, Gary ott lett volna.
Elvettem a telefonom, és írtam a feleségének, Amandának. Egyszer cseréltünk sütirecepteket, így kaptam meg a számát. Ő mindenbe levendulát szeretett tenni.„Szia, Amanda! Egy gyors kérdés — hogy megy a srácoknak a kempingtúra?” – írtam egy mosolygós emotikont is, hogy barátságosabb legyen a hangnem.
Ő azonnal válaszolt.
„Milyen kempingtúra?”