Budapest
Related Articles
Van valami furcsa varázsa annak, amikor egy ország egyszerre „ajándékoz” és közben mégis csendben elvesz. A nyugdíjas ilyenkor ott ül a konyhaasztalnál, nézi a telefonját, frissít, frissít, majd megjön a pénz. Örülne. Muszáj örülnie. Csakhogy ez az öröm egyre rövidebb ideig tart, mert a következő bevásárlásnál, gyógyszertári blokkban, vagy épp egy gázszámlánál mindig ugyanaz a hideg gondolat kúszik vissza: valahogy mégsem jut tovább a hónap végéig. Idén februárban a banki utalások menetrendje is adott egy kis „színházat” a történethez. A februári rendes nyugdíj 12-én, csütörtökön érkezett, a 13. havi és a 14. havi időarányos rész pedig pénteken. A hivatalos magyarázat szerint a bankok nem tudták volna egyetlen nap alatt „biztonságosan” kezelni az összeget. Ez első hallásra technikai részletnek tűnik, olyasminek, amin az ember legyint egyet. De aki látott már banki rendszert közelről, az felhúzza a szemöldökét. Mert akkor most tényleg az történt, hogy a magyar bankrendszer hirtelen képtelen lett arra, amit korábban gond nélkül megoldott? Tavaly, tavalyelőtt, azelőtt… nem omlott össze semmi attól, hogy két havi tétel egyben ment ki. Az infrastruktúra nem lett rosszabb, sőt: papíron pont a digitalizáció korát éljük. Nehéz nem arra gondolni, hogy a külön utalásnak volt egy másik célja is: hogy minden érintett, minden családtag, minden „nézd már, megjött” pillanat pontosan lássa, mennyi az extra – és hogy ez most több, látványosabb, szebben megmutatható. A politika szereti a külön rubrikákat. A külön sorokat. A külön utalást. Mert ami külön érkezik, az „ajándéknak” hat. Ami egyben jön, az csak „fizetés”. Márpedig a 13. és a 14. havi juttatás körül évek óta ez a lélektani játék megy: az egyik oldalon a kommunikáció, a másikon a valóság. És itt jön a kellemetlen rész. 13., 14. havi – miközben a nyugdíjas mégis fogy. A 13. havi – és a most bevezetett 14. havi rész – körül mindig felhangzik a moralizálás: „Most akkor hány hónap van egy évben? Miért kap valaki pluszt, miközben más csak 12 hónapban kap bért?” Ezek a kérdések a kocsmától a kommentfalig mindenhol előkerülnek. Van bennük igazság. De csak félig. A teljes kép ugyanis az, hogy a nyugdíjasok a dolgozókhoz képest évek óta csúsznak le. Nem feltétlenül úgy, hogy nominálisan kevesebb forintot kapnak, hanem úgy, hogy ugyanannyi forint egyre kevesebbet ér, miközben a bérek – jellemzően – gyorsabban emelkednek. A nyugdíjak emelése főleg az inflációhoz kötött, a munkajövedelmek viszont sokszor infláció felett nőnek: piaci nyomás, munkaerőhiány, béralkuk, ágazati emelések, pótlékok – ezer oka van. A nyugdíj viszont egyetlen ritmusra mozog. És ha ez a ritmus lassabb, akkor a különbség évről évre szélesedik. Ezért tud ma egy nyugdíjas úgy élni, hogy papíron „megőrzi az értékét” a nyugdíja – mégis azt érzi, hogy a társadalom közepéhez képest egyre távolabb kerül. Mintha ugyanazon az úton mennének, csak ő gyalogolna, a többiek meg autóba ültek volna. A vita a 13. és 14. hónap körül valójában sokszor elviszi a figyelmet a lényegtől. Mert lehet vitatkozni azon, hogy jár-e plusz, vagy nem jár, de közben csendben történik valami sokkal nagyobb: a nyugdíjrendszer arányaiban kevesebbet ad, mint korábban. Kevesebb jut a nyugdíjakra – legalábbis arányosan.