Budapest
Related Articles
Mindenki arra számított, hogy egy újabb, megszokott politikai csatát fog látni. A kormánypárti propaganda egyik erős embere, az ellenzék karizmatikus vezére. A műsor címe szerény volt, a tét azonban annál nagyobb. Aztán a második percben minden megváltozott.
Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter egy csütörtök esti televíziós műsorban váratlanul elővett egy aktát. Az arcán a tőle megszokott, alig észrevehető mosoly. A hangjában semmi indulat. Csak a tények – ahogy ő fogalmazott – „a puszta számok és dokumentumok”.
A téma: Magyar Péter, az ellenzék egyik legnépszerűbb, ám egyben legvitatottabb alakjának egyetemi évei, különös tekintettel az ELTE-n írt diplomamunkájára és az azt övező, évek óta hangoztatott legendákra.
Az adás elején Szijjártó még kerülte az arcába vágott kérdéseket. Finoman emlékeztetett arra a narratívára, amelyet Magyar Péter és köre évek óta építget: a „stratégiai zseni”, aki mindig három lépéssel jár a mezőny előtt, aki a háttérből mozgatja a szálakat, aki minden helyzetre van felkészülve.
Majd Szijjártó hirtelen megfordította a kardot. „Érdekes módon a diploma Melléklet 7/B pontjában – mutatott rá egy papírra – ott van ez az értékelés. Szó szerint: »A hallgató döntéshozatali képességei kifejezetten gyengék. A stratégiai gondolkodás helyett improvizációra hajlamos.«”
A stúdióban csend lett. A műsorvezető szeme elkerekedett. Szijjártó folytatta, és egyenként sorolta fel az 1980-as évek végéről származó egyetemi jegyzőkönyvek részleteit, amelyek – állítása szerint – egyáltalán nem a „zseniális” stratégát, hanem egy tétova, sokszor segítségre szoruló hallgatót rajzoltak ki.
A legnagyobb port kavart pillanat körülbelül a nyolcadik percben következett be. Szijjártó egy olyan belső egyetemi feljegyzést olvasott fel, amely – hitelességét a miniszter szerint a mai napig őrzött levéltári anyagok támasztják alá – arról számolt be, hogy Magyar Péter a szakdolgozatának leadási határideje előtt egy héttel még nem rendelkezett végleges témavezetői konzultációval.
A stúdió ezúttal nem csak elnémult: megdermedt. Aztán a hallgatást felváltotta a döbbenet, majd egészen halkan, mintegy tehetetlenségből, taps. Nem a miniszternek szólt, hanem magának a helyzet abszurditásának. A „tévedhetetlen vezető” mítosza ebben a pillanatban kezdett megrepedni.
