Budapest
Related Articles
Amikor a testvérem, Péter, kirúgta nagymamánkat, Erzsébetet, mert már nem járult hozzá anyagilag, szeretettel és hűséggel fogadtam őt. Amikor ő újra felépítette az életét, és váratlan sikereket ért el, Péter megbánta a döntését, de azon tűnődtem, vajon ez elegendő-e ahhoz, hogy helyrehozza a megszakadt kapcsolatainkat.
„Réka, nem bírom tovább,” mondta Péter, miközben az asztalra csapta a bögrét. „Túl drága.” „Péter, ő a nagymamánk. Felnevelt minket, emlékszel?” válaszoltam, próbálva megőrizni a nyugalmamat. Láttam a feszültséget az állkapcsában, a frusztrációt a szemében.
„Az akkor volt. Most más a helyzet,” mondta karba tett kezekkel. „Nem járul hozzá többé. Csak ül, fest és időt pazarol.” „Ezek a festmények jelentést jelentenek neki,” mondtam. „És jelenthetnek valamit számunkra is, ha csak megengedjük neki.”
Péter nevetett. „Érzelgős baromságok.
Gondolnom kell a jövőre, Réka. Nem engedhetünk meg magunknak egy tehermentesítőt.” Éreztem, hogy egy gombóc keletkezik a torkomban. „Péter, nem arról van szó, hogy most mit adhat nekünk. Arról van szó, amit már adott.”
Felállt és átfésülte a haját. „Nézd, van egy családom, amire gondot kell fordítanom. A költségek egyre nőnek. Ha nem tud hozzájárulni, nem látom, miért kellene cipelnünk ezt a terhet.” „Mert család. Több mint család; ő Erzsébet nagymama, akiről beszélünk,” mondtam alig suttogva.
A hetek teltek, és Péter viselkedése egyre hidegebbé vált. Erzsébet nagymama próbálta elrejteni a fájdalmát, de láttam a szemében, ahogy szorítja a festőecseteket, mintha mentőkötelek lennének. A gyerekeim imádták őt, mindig ott ültek mellette, miközben festett, és a nevetése olyan melegséget töltött a házba, amit Péter háza már rég elvesztett.
Egy este Péter felhívott. „Réka, itt az idő, hogy elmenjen. Már nem bírom tovább.” Éreztem, ahogy a szívem elsüllyed. „Hová megy?”
„Maradhat nálad,” mondta közvetlenül. „Úgy tűnik, hogy te annyira törődsz vele.” Elfogadtam, de ez a beszélgetés keserű ízt hagyott maga után. Nem tudtam megérteni, hogyan válhatott Péter ennyire szívtelenné. Előkészítettem a vendégszobát, tudva, hogy Erzsébet szüksége lesz egy helyre, ami otthonnak tűnik, ahol festhet anélkül, hogy tehernek érezné magát. Amikor ezt elmondtam Erzsébetnek, enyhe mosolyt láttam az arcán, bár láttam, ahogy könnyek csillognak a szemeiben. „Köszönöm, Réka. Mindig is jó szíved volt.”
„Nagymama, nem kell megköszönnöd. Ez is a te otthonod,” mondtam, szorosan ölelvén őt. A költözés gyors volt. Péter még csak nem is segített. Csak nézett az ajtóból, miközben összepakoltuk a néhány holmiját. „Jól csinálod,” mondta, szinte próbálva meggyőzni magát.
Vezettem őt a házamba, a csend közöttünk nehéz volt. Amikor beléptünk a járdára, megfogta a kezemet. „Jól vagyok, Réka.” Bent a gyerekeim kitárt karokkal fogadták őt. „Dédnagymama, taníts minket festeni úgy, mint te!” kiáltották, és behúzták őt a nappaliba, ahol már elő volt készítve a festőállvány.
Erzsébet mosolygott, az első igazi mosoly, amit hetek óta láttam. „Természetesen, drágám. Készítsünk valami szépet.” A napok teltek, és Erzsébet újra rátalált a festés szenvedélyére. A gyerekeim voltak a legnagyobb rajongói, mindig kíváncsiak voltak az utolsó munkáira. „Igazi tehetség vagy, nagymama,” mondtam egy délután, csodálva egy élénk tájképet, amelyet éppen befejezett.